Várkonyi Balázs: A diktatúra sokba került…

A Pesti Hírlap hétvégi kiadásából adjuk közre Várkonyi Balázs tárcáját.

Szülővárosomban tartja magát egy legenda. Ötvenes évek, valamilyen ünnepi alkalom, fontos vendég érkezik a fővárosból. Az elöljáróság mindent megtesz a méltó fogadására. Egy hivatalnok kapja a parancsot: egyik tanintézmény diákjait rendelje ki, akik majd méltóan köszöntik a főrangút.

Eljön a nagy nap. Már zajlik a ceremónia, közben érkezik a jeles pesti pártember, bevonul, ahogy a jeles pesti pártemberek szoktak, látja a kivezényelt diákhadat, feléjük tart, integet, azok visszaintegetnek, de sehol egy akár csak gyenge éljenzés, csupán a kis zászlók hangtalan lebegtetése. A fővendég arcán látszik, lelkesebb fogadtatást várt volna. De hiába: a gyerekek a siketnéma intézet diákjai voltak.

Időzzünk még kicsit a derűs ötvenes éveknél… A Sztálinvároshoz közei B.-ben valaki kitalálja: a május elsejei ünnepégen ne csak Lenin, Sztálin meg Rákosi képeit hurcolásszák a fölvonulók, hanem a helybéli elöljárók arcmását is. A vezetők szerényen, de örömmel nyugtázták az „alulról jövő” kezdeményezést. A „közakaratnak” engedve rábólintottak a javaslatra. Ám elsején az ő portréik mégsem emelhették az ünnepség fényét: a felkért festőművész az utolsó pillanatban visszamondta a megbízást, azzal, hogy társadalmi munkában ilyet azért már tényleg nem vállalhat. Állítólag azt mondta: mint minden más, a személyi kultusz is áldozatba kerül.

1953-ban járunk. Egy májusi nap délutánja a szegedi színházban. Kórushangverseny. A művek csöndes egyhangúsággal követik egymást, a protokollközönség már félig alszik. Aztán fölkapják a fejüket, mert mit nem hallanak: „Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet! / Ordítson orkán, jőjön ezer veszély, / Nem félek.” A VIP-szakasz feszeng. A földszint közönsége némán figyel. A végén tombol. De hogy kerül a Kodály-mű a színházba? A cenzorok nem voltak formában! Másként időben kapcsolnak, persze, ha ismerik egyáltalán a Berzsenyi Dániel halhatatlan ódájára írt kánont. Ám igaz, véletlenül szorult a színházba a koncert: az újszegedi szabadtéri színpadon, ifjúsági dalostalálkozón hangzott volna el, s ott ez „elmegy”. De vihar jött… A színházban is. Akkor még csak ott. Minden másra még három évet kellett várni. És addig, akár a személyi kultusz, a diktatúra is nagyon sokba került.

A színművekben, tudnivaló, nincs „nulladik” felvonás. Ám az októberi forradalom előhangjai, nulladik felvonásai között föllelünk nem egy merész színházi tettet. Szegeden az 1956-os őszi tervben a mozgalmi művek rovására nyugati szerzők darabjai szerepeltek: Pirandello, Anouilh – és G. B. Shaw. Utóbbitól ráadásul – skandalum! – a lázadás tökéletes mintáját kínáló Szent Johanna. A cenzorok megint nagyon elbambultak. Vagy nem ismerték a darabot, s így nem olvashatták a hatodik kép kulcsmondatát. Mert képzeljük csak el, hogy ’56 októberében három estén, és különösen 23-án, amikor már megjöttek Pestről a hírek, miként hangzott a dermesztő mondat! A színházterem épp csak egy pillanatra beállt csöndjét Johanna (Papp Teri) éles kiáltása szaggatja szét: „És abbahagynád a harcot, amikor még ruszkik tapodják az édes Magyarország szent földjét?!”

Na, most állj! Hát persze hogy nem ruszkik, és nem is Magyarország! Az inkvizíció elé vont Johanna súlyos mondatában nem mások, angolok tapodják az ő édes Franciaországának földjét. De a felfokozott várakozásban élő közönség akkor mi mást hallott volna ki ebből? Így lehetett átélhető a valóságban el nem hangzott drámai mondat; egy parányi adalék a megszálló gyűlöletéhez – a nulladik felvonáshoz…

Kis vidéki őrjáratunkat zárjuk Sztálinvárosban! A városi lap – na ja, hogy Sztálinváros a címe – igazi csemegével szolgált 1956. október 23-án: „Ma újra együtt dobog a lengyel és a magyar szív” – olvasható a vezércikkben, és a munkástestvériséget éltető írás legbizarrabb mondata szerint a hős lengyel testvérek „ismét magasra emelték a szabadság fáklyáját”. E szavak a meghirdetett pesti tüntetés ismeretében igazán különös értelmet kaptak…

Október 23. emlékeztet: szabadnak és önrendelkezőnek teremtette Isten az embert.