Karanténnapló 1. rész

Nem a koronavírusról írok. Abból már mindenkinek elege van. Merthogy a média felfújta. Ezt is a médiából tudom. Egy kínai városban honnan máshonnan tudnám, miként vélekednek a magyarok erről a hacacáréról? Igaz, helyi információkhoz sem közvetlenül jutok, egy tucatnyi külföldivel vagyok összezárva egy szállodában, amit engedély nélkül nem hagyhatunk el.

A kínaiaknak is bőven elegük van a koronavírusból, ugyanakkor nem panaszkodnak az újmédiában (hol máshol?), hogy a nyugati média túllihegné a tájékoztatást. Minél több bajuk van a vírussal, annál többet szeretnének tudni róla. Konkrétumokat. Garanciával. És főleg időben.

Érthető a kollektív híréhség, a bizalmatlanság. Egyszer már megvezették őket. Százmilliók keltek útra, tízmilliók kerültek vesztegzár alá. Hamarosan lejár a szabadságuk, amit a hatóságok már másodszor hosszabbítottak meg. De ki az, aki elhiszi, hogy itt február 10-én visszatérhet bármi is a normális kerékvágásba? Ki az, aki útnak mer indulni? Ki nincs hivatalos vagy önként vállalt karanténban? Kinek lehet itt hinni? Amikor a vírusnak ilyen baromi jó az érvrendszere.

Ebben a tekintetben mi, külföldiek is kínaiak vagyunk. Ideérkezvén ijesztő élmény először bekapcsolni a laptopot, és hosszan szemezni a Gugli-univerzum értesítésével: No internet. Akárcsak a mesében, addig ment, mendegélt, a digitális vándor, amíg a világháló végére nem ért. Lelkileg erre nem lehet felkészülni, csak dologilag. A dolog használata pedig tilos. Egy vendégszállón esetleg megtűrt, de semmi esetre sem beszédtéma. Komp, mi így hívjuk. „Jár nálad a komp?” – ez a vissza-visszatérő kérdés.

Amin odahaza ásítoznak, itt izgalmakat vált ki. Nagyot néznének egyes magyar hírportálok szerkesztői, ha megtudnák, mennyire kelendő még egy többnapos, reciklált tartalmú cikkük is, ha történetesen azt sikerült elcsípnie a keresőmotornak. Ugyanakkor az efféle böngészés vagy megosztás szankcionálható. Akár több év letöltendő börtönbüntetéssel, amennyiben rémhírterjesztésnek minősül. És kinek van mostanában jó híre?

Ma meghalt az a szemészorvos, aki még decemberben rémes, de igaz hírt közölt a kollégáival egy közösségi csoportban. A hatóságok akkor 7 év börtönnel fenyegették meg, most pedig a vírus, aminek a létezéséről elsők közt adott hírt, halálra ítélte őt.

Állítólag a hír hallatán felrobbantak a kínai közösségi oldalak. Az enyémen mindössze egy megosztást találtam, egy távoli tartomány expatjainak (expat: aki tartósan egy másik országban dolgozik – a szerk.) csoportjától, névtelenül. Nem mindegy, hogy ténylegesen hol él az a felhasználó, aki a digitálisban nyomot hagy. Hongkongban, Tajvanon nyilván tisztább, szárazabb érzés posztolgatni.

És ez alól a külföldiek sem képeznek kivételt. A tájékoztatáshoz való joguk mindenesetre ugyanúgy sérült, mint a kínaiaknak, ők sem dönthettek a biztonságukról. Nyilván mindenki hazarepült volna az ünnepekre, ha tudják, hogy az irhájukat kell menteni. Így abban sem lehetnek biztosak, hogy amikor nyilvánossá teszik a naplójukat, valójában mit tesznek. Mivel ütköznek majd a bezártságból, bizonytalanságból adódó kis rémecskéi, feszkói. A törvénnyel vagy a közízléssel? A kettő együtt elég rossz deal lenne.