Hegedűs D. Géza: „Mi úgy készülünk, hogy szeptember elsején elkezdjük az oktatást”

Hegedűs D. Géza színészt, a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatóját kérdeztük a sznobizmusról, a Színművészeti jövőjéről és a vidéki színházakról, valamint a hamarosan mozikba kerülő Pesti balhé című filmről.

– Július 30-án mutatják be a mozik a Pesti balhé című filmet, melyben ön – a sajtóközlemény szerint – egy gazdag és sznob galériatulajdonost alakít. Mennyire áll közel önhöz ez a figura?
– A képzőművészetet nagyon szeretem. Ám gyerekkoromban a rajzórán le kellett rajzolni édesanyám egyik törlőkendőjét, de sajnos a rajzon túlfolyt a festék, és a tanítóm azt mondta: „Na fiam, belőled se lesz festő.” Nyolc éves voltam ekkor, és ez olyan mély sebet ejtett, hogy kedvszegett lettem a festészet iránt. Álmaimban gyakran a saját képeim kiállításán vagyok. Ma már, a képzőművészet az egyik legfontosabb és legtöbb boldogságot adó művészeti ág számomra, befogadóként. A sznobizmus pedig egy érdekes emberi jelenség, mert én nem tartom negatív létállapotnak. Szerintem gyakran a sznobokból lesz a legjobb közönség, mivel elsők közt akarják megnézni, meghallgatni a különleges művészeti produktumokat, hogy aztán másnap eldicsekedhessenek vele, noha nem értenek hozzá. Ám, minél többet járnak ilyen helyekre, autodidakta módon, észrevétlenül, műértővé válnak. Kedvelem az ilyen embereket. Szóval a Pesti balhé-ban, a színészi fantáziámnak volt honnan inspirálódnia.

– Július elején azt nyilatkozta a 168 órának, hogy „teljes a bizonytalanság” a Színház- és Filmművészeti Egyetem körül. Most mi a helyzet, többet tudnak már?
– Továbbra sem látjuk a modellváltás struktúráját, mi is elsősorban a sajtóból értesülünk a fejleményekről. Annyit tudunk, hogy az innovációs minisztérium egy külön, átalakulást gyorsító bizottságot állított föl. Az új munkaszerződésünket július 31-én vehetjük át, ami által megszűnik a közalkalmazotti státuszunk, és egyszerű munkavállalókká válunk. Hogy miként fogunk működni, kik által tulajdonolva, milyen struktúrában, milyen belső szabályok szerint – ezekről senki, semmilyen információval nem szolgált még. Az átalakítást gyorsító bizottság minden bizonnyal tudja mi lesz, mi nem. Egyelőre arról olvashatunk, hogy egy öttagú kuratórium fogja irányítani az alapítványt, amelybe az SZFE-ről csak egy személyt fognak kiválasztani, s e kuratórium fölé pedig még egy háromtagú felügyelőbizottságot rendelnek.

Tehát hét, kívülről jött ember fogja meghatározni az alapítvány működését, plusz egy egyetemi polgár.

Hogy kik, milyen szférából fognak ide érkezni, nem tudjuk. Mindenesre mi úgy készülünk, hogy szeptember elsején elkezdjük az oktatást, mint minden éveben. Éppen most állítjuk össze az órarendeket.

– Ön már harminchárom éve oktat a Színművészetin. Előfordulhat olyan helyzet a modellváltás folyamán, hogy feláll, és azt mondja, ezt így nem csinálja tovább?

– Súlyos erkölcsi kérdés.

Az SZFE szenátusa engem bízott meg, hogy idén szeptemberben új színész osztályt indítsak. Az elmúlt két hónapban, tanár társaimmal együtt, három felvételi forduló során, 700 jelentkező közül, kiválasztottunk tizennégy fiatalt, akik az új osztályom tagjai lesznek. Ők, hétszázan, azért jelentkeztek, hogy Hegedűs D. Géza osztályába járjanak, és öt év után színművészek legyenek. A kemény, világjárvány által nehezített felvételi sorozat után én ígéretet tettem a kiválasztott tizennégy tehetségnek – hat fiatal hölgynek, nyolc fiatalembernek -, hogy színművészek lesznek. Ez számomra erkölcsi és szakmai parancs.

– Június 23-án megjelent egy cikk az Origón, melyben három vidéki színház igazgatója (Cseke Péter, Besenczi Árpád, Forgács Péter) többek közt azt sérelmezi, hogy a Színművészetiről nem szerződnek vidékre az ott végzett hallgatók. Valóban így lenne?
– Ez nem egyirányú utca. Az elmúlt öt esztendőben – most diplomáztak az előző osztályom növendékei – legalább tizenöt olyan vizsgánk volt, ami a nyilvánosság előtt zajlott. Minden egyes vizsgára meghívók mentek a színházvezetőknek, én nem emlékszem, hogy az említett igazgatók közül bármelyik tiszteltét tette volna, akár egyetlen vizsgánkon is. Felelősséggel szerintem csak akkor nyilvánulhat meg bárki is, ha tisztában van azzal, hogy kik azok a fiatal tehetségek akik a színházi pályára készülnek. Társulatot építeni kényelemből, vagy autoriter magaslatból nem lehet. Az folyamatos tehetségkutatás, kíváncsi utánajárás, meggyőzés, csábítás, komoly szerepek ígérete, jövő építés. Gondolom, egy igazgatónak ez elemi kötelessége, ha nem csak stallumnak tekinti a pályázati ígéretek útján elnyert megbízatását. Az én osztályomból többen is gyakornokoskodtak, castingoltak vidéki színházakban. A kaposvári egyetemen is folyik színészképzés, ott úgy, hogy egy-egy vidéki színház vezetője visz egy-egy osztályt, és negyed-, ötödévben elviszik az egész osztályt a saját színházukhoz gyakornokoskodni. Volt, hogy felhívtam az egyik ilyen színházigazgatót, jöjjön, nézze meg a növendékeimet, de azt a választ kaptam, hogy most ott van nála egy osztály, először őket fogja szerződtetni. De itt van előttem az elmúlt tíz év statisztikája, amely a pályakövetés alapján azt mutatja, hogy az egyetemünkön diplomázott színészek 42 százaléka a a fővárosban, 26 százaléka vidéken játszik, 22 százaléka szabadúszó, vagyis nem társulati tagként, hanem egy-egy szerepre szerződve teljesít, és 6 százaléka független társulatokban dolgozik, míg 4 százaléka pályamódosító. Az igazgatók felelőssége is, hogy mennyire figyelnek a diploma előtt álló, vagy pályakezdő színészekre, mennyire tudnak olyan helyzetet teremteni, hogy leszerződtessék őket.