Connect with us
Pesti Hírlap, sok élmény

Archív cikkek

A legkönnyebb megoldás a gyanúba keveredett művek eltüntetése

Létrehozva:

Nemes Z. Márió

A George Floyd meggyilkolását követő tiltakozási hullám a kultúrán is érezteti hatását, több olyan filmet és sorozatepizódot – többek közt az Elfújta szélt és a Waczak Szálló egyik részét – is eltávolították a streamszolgáltatók a kínálatukból, ami valami módon sztereotipizálja vagy sérti a kisebbségeket. Nemes Z. Márió kritikust, esztétát kérdeztük a filmművészeti alkotások utólagos, ideológiai felülvizsgálatáról.

– Vajon miért épp a filmművészeti alkotások lettek problémásak, hiszen egyéb művészeti ágakban is találhatók hasonló tematikájú művek?

– Érdemes kihangsúlyozni, hogy a sajtóban aktuálisan elhíresült két esetben nagyon különböző mozgóképes tartalmakról van szó. Egyrészt itt van az Elfújta a szél (1939) és a Waczak Szálló (1975-1979) egy epizódja. Míg Victor Flemming filmje reflektálatlan módon használ kortárs érzékenységünk alapján rasszistának tekinthető ábrázolási formákat, addig a Waczak Szálló épp az ilyen kódok ironikus feltárásában és kritikájában érdekelt.

Az, hogy esetleg ideológiai farkasvakságból kifolyólag nem tudunk vagy nem akarunk a két eset között különbséget tenni, az a számomra amúgy szimpatikus kritikai perspektíva eltorzulásával fenyeget.

De van itt még valami, és ez már közelebb vihet ahhoz a kérdéshez, hogy miért épp a mozgóképes világ reagál ilyen gyorsan. A fenti esetekben a streamingszolgáltatók, vagyis a kapitalista kultúripar nyúlványai cselekedtek, akiket vélhetően nem csupán az emancipatorikus politika motivál, hiszen a nézők mindig potenciális vásárlók is, akiknek úgymond ideológiát is el lehet adni, pontosabban akiknek az ideológiai igényeit is lehetséges tőkésíteni. Vagyis amellett, hogy a kortárs képkultúrában még mindig a vizualitás a „legfertőzőbb” politikai eszköz, és ezért kerül rögtön az ideológiai kultúrkampfok fókuszába, a jelenséget a gazdasági háttérösszefüggések is gyorsíthatják.

– Volt már példa ilyesmire, hogy egy politikai, társadalmi jelenség nyomán visszamenőleg kezdtek értelmezni művészeti alkotásokat, elsősorban filmeket? Ha igen, volt bármi társadalmi eredménye ennek?

– Én úgy gondolom, hogy a műalkotások állandó újraértése, fel- és leértékelése a kultúra működésének, illetve elevenségének bizonyítéka, mely folyamatban nem lehet eltekinteni a politikai-társadalmi faktortól, hiszen a művészet nem tekinthető a világ heterogenitásától elzárt laboratóriumnak. Vagyis ez a „visszamenőleges” kritika egyáltalán nem új dolog, hanem olyan erő, mely épp a művészet történetének az egyik hajtómotorját is alkothatja. A posztkolonialista, feminista és antirasszista kulturális kritika is már egy sok-sok évtizedes komoly akadémiai eredményeket felmutató szemléletmód, mely ugyanakkor nem csak a művészetről való gondolkodásunkat, hanem magát a művészeti gyakorlatot is inspirálta. (Csak hogy pár relatíve populáris példát mondjak, a Tűnj el! (2017) és a Mi (2019) című filmekkel feltűnt, nagyon tehetséges Jordan Peele szinte értelmezhetetlen lenne enélkül a kontextus nélkül.)

A probléma akkor kezdődik, amikor egy politikai esztétikai olvasat nem vitát akar generálni, hanem önmagát egy univerzális és történelem feletti igazság letéteményesének tekintve berekeszti a vélemények szabad játékát.

A történelmi dimenziót azért említem, mert a „visszamenőleges kritikák” a történelemre hivatkozva sokszor épp a történetiségről feledkeznek el, arról, hogy egy bizonyos korhoz tartozó műalkotást csak annak a kornak az összefüggésrendszerére tekintettel lehet megérteni. Hogy megint egy banálisan egyszerű példát mondjak, nem ugyanazt jelenti ma egy filmben, ha valaki önfeledten szemetel, mint mondjuk a hatvanas években.

– Hogyan befolyásolhatja egy ilyen gesztus a művészeti szabadságot? Miként hathat ez a következő évek (évtizedek) filmgyártására?

– A műalkotások megítélésében egymással párhuzamos szempontok lehetségesek és mindenki a saját választása mentén súlyozza ezeket. Én azt gondolom, hogy a művészi vízió és a társadalmi érzékenység között lehetségesek konfliktusok, de ez nem írja felül szükségszerűen egy alkotás értékét, hiszen lehet valami zseniális és kifejezetten „káros” is, mint Az akarat diadala (1935), illetve rendkívül emancipatorikus, de tömény giccs. Tőlem távol áll, hogy az „ízlésemmel” szemben az ideológiailag szimpatikusabbat válasszam, de Lukács György például híres volt ennek az ellenkezőjéről. A legrosszabb és legkönnyebb megoldás persze a gyanúba keveredett művek eltüntetése, illetve egy olyan kulturális légkör kialakítása, ahol ezek eleve nem jönnek létre. Ez gyakorlatilag mindennek ellentmond, amit én a kritika érzékenységről, illetve a művészet kritikai lehetőségeiről gondolok.

Az interjú eredetileg a Pesti Hírlap pénteki, nyomtatott kiadásában jelent meg.

Legnépszerűbb cikkeink