Odze György kalandjai a nagyvilágban magyar diplomataként

Odze György új könyve otthon a kanapén, a hotelszobában, de akár a strandon is megállja a helyét.

Júniusban, a Gondolat Kiadó gondozásában jelenik meg korábbi munkatársunk, a diplomataként és íróként és méltán elismert Odze György új könyve, amely ezúttal nem regény, hanem visszaemlékezés. A Diplomata-útlevél és írói különszoba című kötetben Odze pályafutása állomásaira emlékezik, olyan bájjal, szellemességgel és humorral, amihez foghatót keveset olvashatunk magyar szerző tollából. A könyvből, amely a nyár egyik kellemes, szórakoztató és pihentető, egyben elgondolkodtató olvasmánya lehet, ajánlásképpen – a szerző engedélyével – közzéteszünk egy történetet, amely Skóciában játszódik.

Odze György: Igazi skótok

Fiatalkorom óta vonzódtam Skóciához. Különleges, romantikus országnak tartottam. Aztán, amikor Londonban dolgoztam, diplomataként, ez kiegészült azzal, hogy sehol sem lehet akkorákat fázni, mint a skót nyarakban.
Akkor is hűvös, augusztusi este volt, szemerkélt az eső is, fújt a szél, szembe, mert Skóciában valamiért mindig szembe fúj a szél az emberrel, autóval megyünk a szigetország egyik legészakibb pontján, a szűk, kanyargós 8662-es úton. Lépten-nyomon lassítunk, Nagy-Britanniában negyven millió juh tenyészik, de nekem az az érzésem, mintha húsz millió mindig éppen arrafelé legelne, amerre mi.
Már megnéztük a mesebeli Loch Watten tavacskát. Kékeszöld, Skóciára jellemző lapos dombok között fekszik ez a kis tó, turisták már nemigen jutnak el errefelé. Félúton lehettünk Gillock és Winless között, amikor elszakadt az ékszíjunk. A legközelebbi lakott település húsz mérföld, autóval az elmúlt egy órában nem találkozunk, a helyzetünk reménytelennek látszott. 1994-ben mobiltelefonunk még nem volt, a kis mellékúton segélykérő készülékek sem. Mi lesz most? Feleségem és a lányok rám néznek, elvégre én vagyok a család Nagy Problémamegoldója.
De most mi lesz? Sötétedik, a szél erősödik, az eső reménytelenül szemerkél, a skót eső, az ilyen. Szemerkék a végtelenségig.
Aztán egyszercsak felbukkan egy teherautó. Sofőrje torzonborz, vörös fiatalember, leszáll a fülkéből, elpöcköli a cigarettacsikket, kifújja a füstöt, belekukkant a motorházba.
– Elszakadt – jegyzi meg.
– El – hagyom helyben.
– Van tartalék ékszíja? – de aztán legyint. Ki tart manapság tartalék ékszíjat a csomagtartóban? Persze, a régi szép időkben, amikor még Dáciám volt, ami másnaponta falta az ékszíjakat, mindig gondoskodtunk tartalékról.
– Akkor elvinném az asszonyt és a lányokat Killimsterbe – mondja, és mutat is, az egyik domb irányába. – Tíz perces út. Ott lakom. Megteáznak nálunk. Minek fázzanak? Aztán visszajövök egy szerelővel és megoldjuk.
Csakugyan, mi mást tehetnénk? A feleségem és a lányok felkászálódnak a vezetőfülkébe és eltűnnek a 8662-es út egyik bukkanója mögött. Ki volt ez az ismeretlen? Nem tudom sem a nevét, sem a rendszámát, csak azt tudom, hogy elvitte a feleségemet és a lányaimat.
Ülök az autóban és várok, tele kétségekkel.
Fél óra múlva aztán egyszercsak felbukkan a teherautó, a göndör vörös és a szerelő. Jókedvűek, vállveregetések, sose aggódjak, mondják, mindig van megoldás. Az ékszíjcserével tíz perc alatt végeznek, fél órával később már Killimsterben vagyunk, a falucska szélén egy terméskőből épült ház, odabenn, a nappaliban már ott ül a vörös, göndör családja, három vörös, göndör gyerek, szőke asszony, és persze a feleségem meg a lányaim. Vacsorához készülődnek, valami pörköltszerű a tányérokon, előkerül a pincéből egy üveg spanyol bor is. Csatlakozik hozzánk a szerelő és felesége, egy ideig még beszélgetünk, magyarnak lenni hálás téma egy ilyen társaságban, a szerelő édesapjának Puskás volt a nagy kedvence, a torzonborz vörös azt mondja, szívesen látnának bennünket éjszakára, van egy szép vendégszoba az emeleten, hajnalban a lányok mehetnének tehenet fejni, de ez a lehetőség, feltehetően városi neveltetésük miatt valahogy nem villanyozza fel őket, így felkerekedünk, hogy még aznap eljussunk Wickbe.
Búcsúzkodunk, megkérdezem, mivel tartozom, a vörös göndör csak nevet, a jó cselekedet díja a jó cselekedet maga, átadok egy névjegyet, ha Londonban jár, mondom, feltétlenül keressen meg, mi soha nem járunk Londonban, feleli, minek is járnánk Londonban, nem igaz? Nevetnek a feleségével, a gyerekek nevetnek velük. London, ugyan már! Tép a szél, esik az eső, de azért kijönnek integetni a tornácra.
Minden karácsonykor küld üdvözlőkártyát, pontosan és nagy műgonddal címezve, aláírja mindenki, a gyerekek is. Mikor megyünk újra Skóciába? Ezt a kérdést mindig odakanyarítja a neve fölé.
Megyünk, üzenem neki. Amint tudunk, megyünk.

(Képeinken Odze György, illetve az író új könyvének borítóterve. Fotó: Odze Orsolya)