Ilyen a tökéletes életrajzi film

Recenzió a Tick, Tick… BOOM! című filmről.

Rengeteg film született már az évtizedek alatt nélkülözésben élő művészekről, zenészekről, és persze a nehéz időszakokat követő sikertörténetükről is. Azonban ezek nagy része csak a már korábban is meglévő sztereotípiákat erősítette, ami miatt a művészembereket egyrészt sokszor önpusztításra hajlamos, másrészt elvont, a valóságtól elszakadt embereknek gondolja a közvélemény. 

Nyilvánvalóan nem teljesen alaptalan ez a kép, azonban a hiányos bemutatás miatt sokszor csak a művészlét negatív oldala kapott teret a filmekben. Ezt töri meg a Netflixen 2021 novemberében bemutatott, Andrew Garfield főszereplésével készült Tick, Tick… BOOM! című film.

Lin-Manuel Miranda, aki az elmúlt időszakban a Disney animációs filmekhez írt dalaival, valamint az általa rendezett Hamilton musicallel vált ismertté, 40 éves korára valódi musicallegendává vált. A színház mellett számos filmben tűnt már fel eddig is, tavaly pedig élete első rendezése is napvilágot látott. Ráadásul egy olyan emberről szóló életrajzi filmet készített, aki elindította őt a színházi pályán. A Tick, Tick… BOOM! ugyanis Jonathan Larson Pulitzer- és Tony-díjas rendező, író, zenész munkásságát mutatja be, ahogy első musicalén, egy futurisztikus világban játszódó rockoperán, a Superbián dolgozik. Ugyanebben a filmben is tematizálják azt a problémát, hogy a siker előtt álló művészeknek milyen nélkülözéssel kell megküzdeniük, nem ez a keserű hang válik a történet központi elemévé, hanem a főszereplő ennek ellenére is töretlen bizodalma saját magában, művészetében és közösségében.

Az alakításáért Golden Globe-díjjal jutalmazott Andrew Garfield parádésan hozza a filmben a bohém, sokszor mégis önmarcangoló írót, akinek művészetében rendszeresen megjelenik az egzisztenciális válságról szóló diskurzus, a homofóbia elleni küzdelem, valamint a függőség témája is. Garfield mellett érdemes kiemelni még Vanessa Hudgens alakítását is, aki a High School Musical után most kicsit helyre tudta tenni a nézőket, és megmutatta: bőven több tehetség szorult bele, mint amennyit egy tinimusicalben meg tudott mutatni magából. A film műfaját tekintve elsősorban musical és csak másodsorban dráma. De nem az a fajta musical, ami a szó hallatán elsőként beugrik a nézőnek: itt nincs indokolatlanul dalra fakadás, és egy cseppet sem hatnak színpadiasnak, eltúlzottnak a zenei betétek.

Éppen ellenkezőleg: 

a korát jóval megelőző zenei éleslátással bíró Larson dalai annyira hangulatosak és életvidámak, hogy a film megtekintése után napokig dallamtapadása lesz az embernek.

Ehhez persze kell az a fajta érzelmi töltet és őszinteség, ami a dalokból sugárzik. Jonathan Larson ugyanis saját életét és korosztálya dilemmáit foglalta bele a szövegeibe, ezáltal minden egyes dal előreviszi a cselekményt, vagy épp viccet csinál a körülötte lévő világból. A filmnek minden egyes képkockájáról süt, hogy valahol nyolcvanas-kilencvenes években vagyunk, ugyanis a díszletek és a jelmezek mellett a filmben csak ritkán szóba kerülő társadalmi változások is erre engednek következtetni. A művészközegben élő Larson barátai közül ugyanis sokan melegek, a HIV pedig ekkoriban ütötte fel a fejét, és kezdett áldozatok szedni közülük. A melegek jogairól és a betegségről szóló filmbeli diskurzus napjaink hollywoodi trendjeitől eltérően nem állásfoglalás, hanem a korszellemet szolgáló, és a művész traumáit erősítő eszköz.

A rendező nagyon érdekes formáját választotta a történetmesélésnek, ami egyszerre meta és látványos: Larson 1991-ben bemutatott Tick, Tick… BOOM! című darabján, egy kis zenekarral kísért rockmonológon keresztül mesélte el fiatalkori élményeit, pályája korábbi bukásait. Ezt a rendkívül önirónikus módszert vette át a film is, ami egyben keretes szerkezetbe is foglalja az alkotást.

Mind a vizualitás, mind a zenei betétek, mind színészi alakítások terén elsőrangú tehát a film, de ami még ezeken is túltesz, az a történet mögött rejlő szív, amivel a rendező a darabhoz nyúlt. Lin Manuel Miranda ugyanis a film minden egyes jelentében elrejt egy húsvéti tojást a nézőnek. A tragikusan fiatalon, mindössze 35 évesen, szívbetegségben elhunyt Jonathan Larson több családtagja, barátja, ismerőse, mentora és pályatársa is feltűnik a filmben, ezzel mintegy mementót állítva a művésznek, aki már nem élhette meg Rent című, hihetetlen elismerést besöprő darabjának ősbemutatóját. Családja viszont halála után sokat tett az őt követő színházi generáció boldogulásáért: alapítványt hoztak létre, amelyből máig segítik a pénzügyi nehézségekkel küzdő, feltörekvő zenészeket.