Kiemelt hírek
A bolygópusztító emberi ostobaság
Recenzió a Netflix Ne nézz fel című filmjéről.
Sorra dönti a nézettségi rekordokat a Netflixen Adam Mckay (Alelnök, A nagy dobás) legújabb, sztárokkal telepakolt szatírája, a Ne nézz fel. A sztárszínészek mellett az aktuális téma is az oka lehet a film népszerűségének.
A hihetetlen, több mint 150 millió órányi megtekintés nem csak annak köszönhető, hogy olyan színészek adták a nevüket a projekthez, mint Meryl Streep, Leonardo DiCaprio, Jennifer Lawrence, vagy éppen Cate Blanchette, hanem annak is, hogy egy olyan aktuális témát dolgoz fel a film, amelyre nagy szüksége van napjaink társadalmának. A közel két és fél órás alkotás ugyanis a tudomány tagadása mellett az abban tevékeny szerepet játszó média és politika felelősségéről sem rest beszélni.
Ez akár még fontos szerepet is betölthetne a koronavírus-járvány idején kialakult, az észérveket és tudományos tényeket a legtöbb esetben félremagyarázó oltásellenes csoportok meggyőzésében. Az üzenet azonban valószínűleg pont azokhoz nem fog eljutni, akikhez el kéne. Mindez pedig ahhoz vezethető vissza, hogy a rendező, korábbi filmjeihez hasonlóan rendkívül elfogultan áll a témához. A film ugyan számításba veszi azt a tényt, hogy a társadalom egy része nem magától vált tudománytagadóvá – ebben ugyanis a megfelelő oktatás hiánya, a tudományos világ komplex, sokak számára nehezen befogadható kommunikációja és a közösségi média által kreált véleménybuborékok is szerepet játszanak – de meg sem próbálja megérteni a másik felet, egyszerűen csak kioktatja. Ezzel pedig csak tovább súlyosbítja napjaink amúgy is polarizált diskurzusát.
A történet szerint Kate Dibiasky (Jennifer Lawrence) és Dr. Randall Mindy (Leonardo DiCaprio) csillagászok kutatásaik során felfedeznek egy bolygópusztító üstököst, amelyről megállapítják, hogy rövid időn belül be fog csapódni a Földbe. A kutatók a média és a politika segítségével megpróbálják figyelmeztetni a polgárokat a veszélyre, azonban süket fülekre találnak, így szinte biztossá válik az apokalipszis. Ezen a katasztrófafilmbe illő történeten keresztül azonban számos olyan témát körbejárnak, amelyek ténylegesen megbéklyózzák napjaink diskurzusát.
Kezdjük a politikai kommunikáció leegyszerűsödésével. Meryl Streep Orlean elnökén keresztül a rendező összetéveszthetetlenül egy Trump-hasonmást helyez az Egyesült Államok vezetői székébe, aki – mint ahogy Donald Trump a koronavírus-járvány kezdetén – magasról tesz a tudományos tényekre, a krízisben pedig csak a lehetőséget látja hatalmának kiszélesítésére. Ezt a hasonlatot erősíti az elnök környezetében fellelhető nepotizmus, és a politikai kommunikáció minősége is. Ahogyan az is, hogy a tudományos eredményeik miatt pozícióba került, tudásukat az emberiség szolgálatába állító szaktekintélyek helyett a jól csengő high-tech úttörőkbe helyezi a bizalmát, akik mögött sok esetben nem állnak valódi eredmények, csupán a konzumidiotizmus hatására tudtak hírnevet szerezni.
A politika mellett természetesen a média is megkapja a magáét: a könnyed, szórakoztató hírekből profitáló médiának ugyanis nem érdeke, hogy a társadalom tömeghisztériába forduljon a dermesztő tudományos felfedezés hatására, ezért az üstökös helyett a celebekről és azok magánéletéről szól minden híradás. Annak érdekében viszont, hogy a látszatot fenntartsák, vissza-visszahívják a műsoraikba a Leonardo DiCaprio által megformált tudóst, azonban a “sztárlét” megkorrumpálja az életét a tudomány oltárán feláldozó szakembert. Ennek megértéséhez nem kell messzire mennünk: a koronavírus-járvány alatt számos olyan kutató volt, aki az egyre ijesztőbb – ezzel együtt egyre „kattintékonyabb” – bemondásaikkal szereztek hírnevet.
A legnagyobb pofont mégis a társadalmunk kapja a filmtől. Ugyanis a Zuckerberg-galaxisban létező, igazság utáni világ (post-truth era) polgárai képtelenek szembesülni a saját halálos ítéletükkel, és az összefogás helyett a megosztottságba menekülnek.
Senki nem gondol arra ugyanis, hogy a társadalmi konszenzus a politikát is a tevékeny cselekvésre késztetné, és akár még a meteor becsapódását is megelőzhetné.
Könnyebbnek tűnik ugyanis viccet csinálni a próféták jövendöléséből, elterelni a gondolataikat az egyre közelgő ítéletnapról, vagy épp az önpusztításba menekülni. Társadalmi szempontból tehát rendkívül fontos alkotás Adam McKay legújabb filmje, még akkor is, ha stílusa miatt sokaknak nem is fog átjönni az üzenet, és filmként sem tekinthető korszakos mesterműnek. A szatíraként induló film azonban remélhetőleg sokakat rá fog ébreszteni arra, hogy amit korábban paródiának gondoltunk, az ma már sok esetben a szomorú valóság.