Kiemelt hírek

„Semmi sem mérgez úgy, mint az elhallgatás”

Published

on

Mezei Márk | Fotó: Lakatos János

Mezei Márk új regénye, a Zsidó temetés idén ősszel jelent meg.

Mezei Márk 2018-ban a Kalligram kiadónál Utolsó szombat címmel megjelent regénye egyszerre volt szakmai és közönségsiker. Jelölték az első könyvesek Margó-díjára és az AEGON irodalmi díjra, pályatársa, Kácsor Zsolt pedig azt mondta, hogy nem látott még parádésabb kezdést ennél egy írói pályán.

 

Mit jelent a siker egy író életében? Mennyire van szüksége a visszajelzésre a munkájához?

Egyre inkább az a tapasztalatom, hogy nincs magányosabb műfaj az írásnál. Egy regény megírását években mérik – amikor lényegében minden visszajelzés nélkül ülnek az alkotók az asztalaik mögött. Ennek megfelelően vagyunk aztán kiéhezve a visszajelzésre, ami kapcsán persze állandóan figyelmeztetnünk is kell magunkat, hogy bár fontosak a kritikai visszajelzések, mégsem kell őket jobban túlértékelni – ha már a hosszútávfutás szinonimájánál maradunk – mint a pálya széléről benyújtott víznél. Elmondhatatlanul jól esik a figyelem és a törődés, de azt hiszem, hogy az igazán elhivatott szerzők akkor is hatalmas alázattal, tisztelettel és figyelemmel dolgoznának, ha senki nem venné észre őket. Ráadásul a siker kiszámíthatatlan. Van olyan szerző, aki elsőre fel tudja magára hívni a figyelmet, van, akinek ez csak a sokadik művével sikerül. 

 

Az első könyve 1944. január 14-e Budapestjén játszódott, egy ház, egy nap és néhány szereplő életét mesélte el, a mostani bő fél évszázaddal később és már egy egész hét eseményeit  összefoglalta. Tudatosan lett hosszabb az események horizontja?

A szerkesztőm azt mondta, ha így haladok, akkor akár egyszer egy hónapot vagy egy évet is meg tudok majd írni. (Nevet.) De visszatérve a kérdésére, igen, nagyon tudatos voltam a regényidő meghatározásakor, úgy éreztem, hogy ennyi idő alatt megtörténő eseménymennyiség kell ahhoz, hogy végzetesen megbillentse a főhős személyiségét, eljusson a regény végkifejletét jelentő tragédiáig. 

 

Sűrű napokat ír le a regény. Ahogy egy múlt héten az Élet és Irodalomban megjelent kritika is fogalmazott, a regény főszereplőjét senki sem szereti. Az anyja régen meghalt, apját leginkább csak idegesítette, mivel soha nem tudott megfelelni kimondatlan elvárásainak, mindenki más számára pedig csak eszköz volt. Apai barátnak szexuális tárgy, az ortodox zsidó nagybácsinak betérítendő örökösjelölt, a szétesőben lévő politikai rendszer elhárítótisztjének pedig szánalmas beszervezési kísérlet.

Igen, de talán ennél is fontosabb ahogy a kritika folytatja: „mindezeknél is nagyobb baj, hogy önmagát sem szereti, tele van öngyűlölettel, szégyenérzettel, bűntudattal, személyisége helyén rendkívül éles észleletek reflexiói halmozódnak, hogy aztán időnként elemi erejű indulatkitörésekkel reagáljon a körülötte és önmagában habzó képmutatásokra és gyűlöletre.” A regény a terveim szerint egy olyan negatív fejlődésregény, amiben az események előrehaladtával a főhős egyre kevésbé képes észrevenni a számára megnyíló lehetőségeket, sokkal inkább magába zárkózik, egyre jobban beszűkül a tudata.

 

Ha jól érzékeltem, a regény végére meglehetősen érzelmek nélküli, egydimenziós karakterré is válik.

Pedig nem olyannak szántam, sőt, sokkal inkább csak egy olyan egyszerű fiatalnak, aki egyszerűen csak nem rendelkezik olyan képességekkel, tudással és eszközökkel, amikkel eligazodhatna az őt körülvevő zavaros világban. A magábafordulás és hallgatás annak a tiltakozásnak a része, amivel szembefordul apja és tágabb családja elhallgatásoktól és titkoktól terhes világával. Reményeim szerint a főhős önreflektálatlansága még jobban kiemeli a környezete fonákságát. Ezek közül is azt, hogy talán semmi sem képes úgy mérgezni az életünket, mint a kibeszéletlenség és az elhallgatás.

 

Ha már a kibeszéletlenségnél tartunk: a regény egyik központi motívuma a család zsidóságának elhárítása.

Igen, ez is fontos része a regénynek. A főhős több világkép, hagyomány és értékrend határán billeg – ami közül kiemelten fontos a családja zsidósága. Ennek ellenére mindenki mást keres benne, mint aki ő maga szeretne lenni és pontosan azt nem látják meg, hogy mi fáj neki és miért hallgat.

 

A regény másik fontos eleme Tengíz – amiről ugyanúgy hallgat a főhős apja, ahogy azóta is teljes tagadásban van vele kapcsolatosan a magyar társadalom is. Mindezt pedig úgy, hogy sok száz vagy ezer családot is érintettek annak idején a magyar vendégmunkások körében kialakult krónikus betegségek és rejtélyes halálesetek. 

Csernobilről már egyre többet és egyre nyíltabban beszélünk – vagy legalábbis elindult egyfajta társadalmi emlékezés egy nem olyan régen bemutatott televízió-sorozat után, Tengíz története azonban még mindig „tabusítva” van, az ott dolgozók közül alig néhányan kaptak anyagi kárpótlást, az erkölcsi elégtétel pedig teljesen elmaradt. Ezzel még adós az akkori munkaadó és a magyar állam az érintettek számára. 

 

Számomra a regény csúcspontját azonban mégsem a Tengízben szerzett betegségek családi következményei, hanem jóval inkább a főhős sikertelen beszervezési kísérlete jelentette. 

Ha van olyan téma, ami kimondottan foglalkoztat, akkor a beszervezések ügye biztosan az. És nem csak azért, mert ez ugyanolyan feldolgozatlan és kibeszéletlen téma, mint a regény szereplőnek zsidósága vagy a Szovjetunióban felhúzott Magyarújváros lakóinak sorsa, hanem mert ennek is van egy olyan aspektusa, amiről alig hallunk, nevezetesen, hogy sokan voltak, akik nemet mondtak arra, hogy a hatalom szolgálatába álljanak és másokról jelentsenek. Eszterházy Javított kiadásától kezdve Györe Balázs Barátaim, akik besúgóim is voltak című könyvééig, Bódy Gábortól Szabó Istvánig, a Securitate-val együttműködő Szilágyi Domokoson át Tar Sándorig sok olyan történetet ismerünk, amikor valaki nem tudott ellenállni a rezsim nyomásának vagy csábításának, azonban alig hallunk olyan történeteket amikor valaki megtagadta az együttműködést, nemet tudott mondani a beszervezési kísérletre, kollaborációra. Kamaszos dacból, ahogy a regény főszereplője, vagy erkölcsi tartásából adódóan.

 

A regény végső nagy kérdése mégis az, hogy vajon a saját kezünkbe vehetjük-e az igazságszolgáltatást, jogos lehet-e az, hogy akár személyesen is bosszút állhatunk-e az ellenünk vétkezőkön?

Azt gondolom, hogy a válasz egyrészt nagyon egyszerű, másrészt, legalábbis számomra, összetett. Abban nem lehet vita, hogy le kell mondani az önbíráskodásról és az igazságszolgáltatás jogát át kell ruházni az államra. Ez az életben azonban nem egyszerű. Személy szerint soha senkit sem fogok felmenteni az önbíráskodás alól, ugyanakkor meg tudom érteni azt a lelkiállapotot, ami olyan tett elkövetéséhez vezet, amit a regény főhőse elkövetett. Íróként persze nem a bűncselekmény tette, hanem az oda vezető út foglalkoztat.

Legnépszerűbb cikkeink

Exit mobile version