Hajléktalanból segítő

A 168 Óra friss lapszámát ajánljuk.

Jutka harminc évig volt hajléktalan. Sorsáról színdarab is készült. Ma már úgy segít másokon, ahogy korábban őt támogatták. Fél éve ismét lakásban él – olvasható Pósa Lilla „Darabokra tör az utca” című, a legfrissebb 168 Óra hetilapban megjelent írásában. 

*

Lakatosné Jutka jelenleg A Város Mindenkié (AVM) csoportnál takarít, és innen segít maga is a rászorulókon. Aktivista, aki mindent megtesz azért, hogy a többségi társadalom és a politika is felfigyeljen a lakhatási szegénységben élőkre. Előadásokat, érzékenyítő tréningeket tart, gyűjtést szervez más hajléktalanoknak. Idén májusban jutott albérlethez a szervezet segítségével. Előtte egy budai magánterületen lakott egy kunyhóban a férjével. A 168 Óra végigjárta vele a budapesti utcákat, ahol korábban élt, és új otthonába is meghívta a hetilap munkatársait.

A Szentkirályi utcából elindulunk a Déli pályaudvar felé. Jutka itt élt második férjével hét évet. Háromévesen, amikor váltak a szülei, se az anyjának, se az apjának nem kellettek a bátyjával. Intézetbe adták őket. Budán, a Cseppkő utcában nőttek fel. 

„Óh, de rég jártam erre! Megváltozott”, mondja, amikor felérünk a Déli pályaudvar mozgólépcsőjén a metróból. Sok emlék köti ide. „Bár a legtöbbet elfelejteném. De az ember beleszokik a helyzetébe.” Felmegyünk a pénztárakhoz. „Ott, hátul, a sarokban aludtunk.” Először kartonpapírt terítettek maguk alá, hónapokkal később lett csak takarójuk. Mindennap hajnali háromkor keltették őket, jött a takarítás. A napjaikat a kukák átnézésével töltötték. „Beletanultunk, hogy mit lehet újrahasznosítani, mit lehet eladni a bolhapiacon. Ha ügyesek voltunk, akkor volt elég pénz ételre. Meg később piára.”

Míg a Délinél éltek, hét évig nem tudtak dolgozni. Sehogy. Feketén sem alkalmazták őket. Három hatalmas batyut cipeltek egész nap. Mindig náluk volt, különben ellopták. Így nehéz volt fürdeni, mosni vagy állást keresni. 

Indulunk is Kelenföldre, hogy eljussunk a XXII. kerületbe. „Több mint huszonhárom évig éltünk itt.” Először csak feljöttek, itt hagyták a három nagy batyut, amit hét évig cipeltek. Elrejtették, leterítették ágakkal, gazzal, senki nem vette észre. Így el tudtak menni naponta, kétnaponta fürdeni és mosni a csepeli Duna-ágra. Munkát kereshettek. Vettek sátrat, matracot, párnákat. A sátrat is otthonnak hívták. „Azt nevezem annak, ahol azzal vagyok, akivel jó, nem a téglát és a cserepet.”

„A bokrok mennyire zavarnak?” Térdig érő gazon, arcunkba csapódó faágakon és szúrós csipkebokrokon vágunk át. „Vigyázzatok, itt a lányok szanaszét hagynak mindent”, mutatott a temérdek zsebkendőre és óvszeres tasakra. „Jézusom! Nem ilyen állapotban hagytam itt a házat májusban” – kiált fel.

Jutka végül alacsony áron jutott a lakáshoz. Már jól belakta. Néhány ruhával és a játék babájával érkezett, amit évekkel ezelőtt talált. A falon képek, a polcokon virágok, könyvek. A kanapén két plüssmaci. Azt mondja, tárgyak jó, ha vannak, de azokat tudja pótolni az ember. „Ha eltöröm a tányért, nem baj. De itt?” mutat a szívére. „Itt az egész életemet összetörik.”