Connect with us
Pesti Hírlap, egy újság, sok élmény

Kiemelt hírek

Az élet nem igazságos

Létrehozva:

Aradi Péter

Részlet Aradi Péter A csend, amire vágytál című első regényéből – a könyv 2022 tavaszán jelenik meg a Kalligram Kiadónál.

„Tudod, mit beszéltünk meg?” „Nem.” „Azt, hogy találkozunk, és elkísérsz engem az addiktológushoz.” „Mikor beszéltük ezt meg?” „Még az előző héten. Két alkalmat már le kellett mondanom, légy szíves szedd össze magad, és találkozzunk a Mester utcánál.” „Utálom azt a környéket. Talán nincs is Budapestnek olyan része, amit jobban utálnék annál.” A telefonban ugyan nem mondtam, de a Mester utcát és a környékét a szokásos pesti utcaképnél is baljósabbnak gondoltam. Nem véletlenül rántott be időnként bekészülve. „Nem baj, most egy kicsit tedd ezt félre, egyszer kibírod, és munka után gyere oda. Van egy bank a sarkon, előtte várlak.” „Oké, majd beszélünk.” Anyámat kicsit megleptem, amikor kijöttem a Rákóczi téri fogdából, és felcsoszogtam hozzá. Azóta fejébe vette, hogy valami baj van, hiába mondtam neki, hogy csak kivételes alkalmakkor rúgunk be, és akkor is legfeljebb csak kieresztjük egy kicsit a gőzt, hogy ne kapjunk agyvérzést a ránk ömlő rengeteg debilségtől. „Csak nézzük meg, nem kötelez semmire, de hátha tudnak érdekeset, hasznosat mondani” – magyarázta. Az utolsó vitánk óta egészen lenyugodtam, nem akartam tovább feszíteni a dolgot. Beleegyeztem, de persze folyton elfelejtettem, hogy lebeszéltünk egy alkalmat. Nálunk ez mindig így ment.

Ez az esti adag megint nem a szokványos ekettó volt. A Home-ban álltam. Először azt hittem, megint Grúziában vagyok, a Batumiban lévő sörgyár kocsmájában, sült halat eszem, kiváló vodkát és söröket iszom. Aztán Ventimigliában, az olasz-francia határvárosban sétálgattam, a sirályokat néztem, lazacos szendvicset ettem, és a Beta Band Dry the Rain című számát dúdoltam. És az sem zavart, hogy közben hullott az étel a számból, és az sem, hogy egy furcsa monitor követett, amin zavaros adásban adták, ahogy migránsokat interjúztatnak. A következő pillanatban egy mexikói távolsági buszon ücsörögtem, a spanyol szótáramat lapozgattam, hogy üzeneteket tudjak firkálni a mögöttem ülő lányoknak, hátha be tudom fűzni őket. A Blahán tértem magamhoz, ahogy a New York-palota felől csikorogva megérkezik a villamos. Hulla fáradt voltam, és az első gondolatom megint az volt, hogy kilépek elé. Megint hívogatott a fehér fénycsóvája, mintha újra hallucináltam volna, de ahhoz is gyengének éreztem magam, hogy a cigimet elpöcköljem. Az első villamost el is engedtem, a korlátnak dőlve himbálóztam előre, hátra.

Semmi kedvem nem volt az egészhez, rohadt másnapos voltam, tudtam, hogy pont délután öt és hat között fog rám törni a halálfélelem, és úgy fogok ott ülni az addiktológusnál, hogy végig hidegen verejtékezem, és a levegővétellel küzdök. Megint lángolt mindenem, ráadásul beköszöntött a nyári forróság is, és a napsugarak úgy égették a bőrömet, mintha apró tűkkel szurkálnának. Elvakítani csak azért nem tudott, mert egy percre se vettem le a napszemüvegem. Egyébként az egyik kedvenc pólómat vettem fel, amin egy Banksy-nek tulajdonított idézet állt: „nem hiszek semmiben, csak az erőszak miatt jöttem”. Vannak, akik méltósággal ki tudják hordani a másnaposságot, és vagyunk mi, a halálfélelemmel küszködő tábor, akik reggel még be vannak baszva, és pörögnek, de délre szépen elmegy az étvágyuk, elálmosodnak, vonszolni kezdik magukat, kora délutántól aztán hőhullámok kezdik gyötörni őket, végül négytől hosszabb-rövidebb időre beüt az említett halálfélelem. Az ember azt gondolná, hogy azokon, akik méltósággal viselik a másnapot, máshogy veri le az élet, hogy buják, torkosak, kevélyek vagy éppen restek voltak, de nem. Mi, néhányan tudjuk, hogy az ő bűneikért is mi, csakis mi felelünk. Az élet nem igazságos.

Szerencsére csak néhány percet kellett anyámmal a napon tölteni, az addiktológus rendelője egy köpésre volt a körúttól. Akkor se vettem le a napszemüvegemet, amikor beléptünk, és kezet ráztunk. „Szóval ő itt Dénes, üdvözlöm, már sokat hallottam magáról” – mondta inkább anyám felé fordulva, mint nekem. Rögtön látszott, hogy szemét alak, aki végig fogja modoroskodni a találkozónkat. „Enyém az öröm és a megtiszteltetés” – feleltem egészen szórakozottan, hogy tudja, hogy ha ezt akarja, akkor fel tudom venni a tempót. „Értem – mondta, – akkor kezdjük egy teszttel” – odasétált az asztalhoz, és átnyújtott nekem egy négyoldalas tesztet. Olyan dolgok álltak a lapokon, minthogy volt-e már blackoutom, tettem-e magamban vagy másban kárt részegen, hogy minden nap fogyasztok-e alkoholt, hogy akadályozott-e már a munkavégzésben, hogy ittam, és ehhez hasonlók. Nem szemérmeskedtem el a dolgot, mindenhova beikszeltem, hogy igen, igen, és alig tíz perc alatt kész is voltam. Aztán végtelenül szomorú lettem, amikor rájöttem, hogy ezek ketten összejátszanak, és csak rám akarnak ijeszteni. Az addiktológus megnézte a tesztet, azt mondta, hogy az ötvenből 21 pontot értem el, 22-től számítanék veszélyeztetett béta-alkoholistának. „Dénes okos, értelmes fiú, kis odafigyelés, és nem lesz probléma.”

Legnépszerűbb cikkeink