Az idősotthon királya

Recenzió a Magyarhanagya által forgalmazott Kedves kém című dokumentumfilmről.

Kevés szerethetőbb és meghatóbb filmet láthatunk az idén, mint a szépkorú chilei kém titkos küldetése, amiből kiderül, hogy az idősotthon legsúlyosabb titka az elfeledett öregek végtelen magánya.

Különös hirdetés jelenik meg egy chilei újságban: 80-90 év közötti urat keresnek bizalmas munkára, amihez precizitás és némi technikai érzék szükséges. A jelentkezők közül a legtöbben már ott elbuknak, hogy nem tudnak okostelefonnal fotózni, vagy felvenni egy WhatsApp-hívást – nem is olyan triviális dolgok ezek. A nemrég megözvegyült Sergiónak, ha döcögősen is, de sikerül beletanulni a telefon-nyomkodásba, így a magánnyomozó Romulo őt választja a feladatra, hogy egy vidéki nyugdíjasotthonba beköltözve derítse ki, vajon jól gondozzák-e a megbízó idős, demens édesanyját. Sergiót ugyan nehéz szívvel engedi el a családja, de megértik, hogy a gyászból felépüléshez szüksége van arra, hogy hasznosnak érezhesse magát, és kicsit elterelje a figyelmét a felesége hiányáról. 

Innen képzeljünk el egy fergeteges kémsztorit: nem lennénk Romulo helyében, aki kénytelen végighallgatni minden egyes napi jelentésben a teljes étlapot, a gyógyszeradagolást és a viharos társasági programokat, úgymint gyógytorna, udvaron ücsörgés, fonalgombolyítás és a nyolcvansokadik születésnapok megünneplése. Nagyritkán olyan döbbenetes események borzolják a kedélyeket, mint hogy valakinek elcserélik a kombinéját, vagy kicsenik a zsebéből a cukorkát. Sergio mindenkivel elbeszélget, barátokra talál és házassági ajánlatot kap, mi több, az otthon királyának koronázzák, de egyre jobban nyomasztja őt a magány, amiben az idősek élnek. Hiába neveltek fel derekasan több gyereket, senki se jön látogatóba, de nem haragszanak rájuk, hiszen nekik van már saját életük, családjuk. A kisöregek olyan szívbemarkoló bölcsességeket mondanak, hogy nehéz eldönteni, ez valójában dokumentumfilm-e, vagy profi forgatókönyvíró adta a mondatokat a szájukba. A szereplők valószínűleg önmagukat adják, de volt egy rendezői elképzelés, honnan hová szeretne eljutni a történet. Minden, ami ezen felül elhangzott, és amit a kamerák lencséi kifürkésztek, kincsként hullott a filmesek ölébe. 

Maite Alberdi filmjét Chile az Oscar-versenybe is nevezte, de nem került a végső listára, talán pont a műfaji határok elmosottsága okán, és mert a filmszakma ingerküszöbét ritkán éri el (utoljára talán a Buena Vista Social Clubnak sikerült) a társadalom számára láthatatlan szépkorú generáció megértő és gyöngéd bemutatása.

Bálint Orsolya