Kiemelt hírek
Alapvető szabályok kerültek zárójelbe a diplomáciában
Dr. Kiss Rajmundot, a Mathias Corvinus Collegium Diplomáciai Műhelyének vezetőjét kérdeztük a témában.
A nemzetközi diplomáciában eldurvultak a szócsaták, és nem csupán egymással szemben álló országok, hanem gyakran baráti, sőt szövetséges államok politikusai diplomatái is egyre keményebb hangot ütnek meg egymással, néha olyant, amit korábban ellenségek esetében sem lehetett elképzelni.
A diplomáciáról azt gondoljuk, hogy a finomság, az apró részletek, a kimunkált megszólalások művészete. Ehhez képest az EU-ban meglehetősen nyíltan és erős szavakkal beszélnek egymásról a szereplők. Mark Rutte holland miniszterelnök például úgy nyilatkozott, hogy Magyarországot térdre kell kényszeríteni, a magyar válasz szerint pedig Rutte kiírta magát az úriemberek közül.
A diplomácia alapvető célja a nemzeti érdekek képviselete a nemzetközi kapcsolatokban, többek között a külgazdaság, a külpolitika, a biztonságpolitika, a sport és a kultúra területén. Az érdekképviselet módja pedig egyértelműen a tárgyalás, a kommunikáció. Akár bilaterális, akár multilaterális kapcsolatokról beszélünk, minden partnernek figyelembe kell vagy kellene venni, hogy egy ország számára a saját szuverenitása a legfontosabb. Ez a fajta kölcsönös tisztelet a nemzetközi kapcsolatok tárgyalási stratégiájának alappillére. A diplomácia kereteit nemzetközi jog szabályozza, ugyanakkor a mindennapokban a kommunikáció írott szabályai mellett legalább annyira fontos a kölcsönösen elfogadott íratlan szabályok betartása is. Úgy látom, most ezeket az alapvető szabályokat tették részben zárójelbe.
Hasonló erős megfogalmazásokkal találkozunk szövetségi rendszereken kívül, például Moszkva szerint „az ukrán szúnyogflotta az orránál fogva vezeti a briteket”, és nem ez az egyetlen. Tényleg eldurvult a hangnem, vagy a szakértői, karrierdiplomata szinten még mindig működik a finomság, átgondoltság? Mi lehet az oka ennek a verbális eldurvulásnak?
A diplomácia még mindig egy speciális területe a nemzetközi kommunikációnak, de az látszik, hogy a hagyományokból eredő kötöttségek (megbízólevelek, diplomáciai jegyzékek) mellett a hétköznapi tárgyalások követik a politikai- és a társadalmi kommunikációban bekövetkező változásokat. Ebben a folyamatban a 2008-as amerikai elnökválasztás volt az első mérföldkő, amikor a nagypolitika, majd a diplomácia is „megérkezett” a közösségi média platformjaira és egyben forradalmasította is a kommunikációt. Ma már a politikusok és a diplomácia élet szereplői is folyamatosan kommunikálnak az online felületeken, ahol napi szintű kapcsolatot tudnak kialakítani a választókkal is. Ez a fajta kommunikáció a rövid üzenetekre és a multimédiás tartalmakra épül, és ezáltal kevesebb hely és idő marad a stratégiaalkotásra. Ez azonban nem menti fel a kommunikáció szereplőit az eldurvult, rágalmazó és sok esetben igazságtalan üzenetek megfogalmazásának következményeitől. Azok a politikai vezetők, akik így próbálnak gyors és olcsó népszerűséghez jutni, felrúgnak minden korábbi, kommunikációs és tárgyalási kulturális normákon alapuló szabályt. A közösségi média térnyerésével ugyanakkor a diplomáciai munka jóval hatékonyabb lehet, mint korábban, hiszen lehetőséget biztosít a közvetlen kapcsolattartásra az állampolgárokkal.
A klasszikus diplomáciai eszközök érvényesek, hatékonyak-e ma?
Remélem, hogy igen, ugyanakkor aggodalomra ad okot, ha a fogadó ország hatóságai egy civil szervezetnek adnak támogatást, hogy egy szuverén nagykövetségi épületet megvilágítsanak a szivárvány színeivel. Ennél is rosszabb trend, hogy a felek nem tárgyalhatnak, mert nem hallgatják meg egymást. Azt is látni, hogy sok esetben a hiteles, akár egy szakmai stáb által alaposan összegyűjtött információcsomag helyett a szereplők a sajtóból tájékozódnak és az alapján fogalmaznak meg nyilvánosan véleményt. Továbbra is amellett kardoskodnék, hogy a gyors, sokszor elfogult reakciók helyett először az objektív kritériumokat és a hírforrások hitelességét kellene megvizsgálni, s csak ezt követően reagálni.
PH