Rosszul kezdődött

Pesti Passz – jegyzetek az Európa-bajnokságról.

Arról akartam írni, miért alakult úgy, hogy csak a magyar válogatott mérkőzéseit tudom végignézni az Európa-bajnokságon.

Talán majd bővebben is kifejtem a későbbiekben, most elég annyi, hogy nem tudok olyan meccseket végigizgulni, ahol nincs kinek szurkolnom. És én a magyar focisták megátalkodott szurkolója vagyok. Akkor is az voltam, amikor még rendszeresen ott voltunk a világbajnokságokon, akkor is, amikor harminc évig csak selejtezők jutottak nekünk, és akkor is, amikor 2016-ban végre megint egy nagy tornán láthattam a csapatot. Ez így van gyakorlatilag 1978 óta, és alighanem így is marad, és bár a végdátum nem ismert, nagyon bízom benne, hogy rengeteg világ- és Európa-bajnokságon szoríthatok majd a magyar játékosok sikeréért.

Ez az Eb azonban rosszul kezdődött. Nem csak azért, mert a koronavírus miatt el kellett halasztani, és sokkal kevesebben láthatják a helyszínen a találkozókat. Nem csak azért, mert Eriksen majdnem meghalt a pályán, és nem csak azért, mert az angol-horvát meccsen lezuhant egy szurkoló a lelátóról. Azért kezdődött rosszul, mert eddig a legkevésbé sem a fociról szól.

Nem akartam hallani Bognár Györgyöt a dán-finn meccs szünetében (a fent leírtakhoz híven nem néztem a mérkőzést, csak akkor kapcsoltam be a televíziót, amikor egy barátom felhívott, hogy micsoda szörnyűség történik). Nem is értettem a tréner megnyilvánulását, de már azt sem, hogy miért ő ül szakkomentátorként a közmédia stúdiójában. Persze ott a helye, hiszen nem arról beszélt, hogy a válogatott kapusának joga van elmondani a véleményét a szivárványcsaládok mellett, hanem azt bizonyította, hogy abszolút érzéketlen mások tragédiája láttán. 

Azt sem akartam hallgatni – már a torna kezdete előtt sem –, hogy szabad-e letérdelni a stadionban a játékosoknak vagy sem. Nem érdekel, hogy mit mond erre a miniszterelnök (bár meg se szólalt volna!), nem érdekel, hogy mit gondolnak erről a szurkolók. Éppen így nem érdekel az sem, hogy az ellendrukkerek a válogatott bukását kívánják, csak azért, hogy az állami vezetőink ne érezzék jól magukat, vagy éppen azért, mert nem értik meg, hogy nincs az a politikai helyzet, amikor a sport (zene, irodalom, színház, film, stb.) lenne az ellenség.

Ha szabad egyet kívánnom, hát jó lenne, ha mostantól az Európa-bajnokság a fociról szólna. Mert azért nézzük.