Connect with us
Pesti Hírlap, egy újság, sok élmény

Kiemelt hírek

„Fentről vigyáznak majd rám” – hatszáz fiatal maradt a koronavírus miatt árván vagy félárván

Létrehozva:

Bence és édesanyja, Tünde 2019-ben

A 18 éves Molnár Bence húsvéthétfőn veszítette el édesanyját, Tündét.

Nem adja fel az álmait, kardiológus és háziorvos szeretne lenni, hogy minél több emberen segíthessen.

„Anyukám nem akarta volna, hogy feladjam, hogy összeroppanjak, ezért kitartok és megmutatom neki és apának, hogy méltán lehetnek büszkék rám” – kezdte testvérlapunknak, a 168.hu-nak Bence, aki édesapját két évvel ezelőtt tüdődaganat miatt veszítette el. – „Anyával mindig nagyon szoros volt a kapcsolatom, apukám halála azonban még inkább összekovácsolt minket. Nekem ők voltak a példaképeim, mindketten odaadó, szerető szülők voltak. Arra tanítottak, hogy mindenért meg kell küzdeni az életben, de megéri a befektetett munka, és hogy soha ne adjam fel az álmaimat”. 

 

Orvos akar lenni

Bencét néhány nap választja ez az érettségitől, elképesztő akaratereje és édesanyjának tett utolsó ígérete az, ami erőt ad neki a mindennapokban. 

„Mikor anya beteg lett, először nem ijedtünk meg annyira, mert úgy tűnt, enyhék a tünetei. Sokat ápoltam, segítettem neki, de egy héttel később hirtelen rosszul lett, nehezen vette a levegőt, fájt a tüdeje, ezért bevitték a mentők a kórházba. Időközben én is lebetegedtem, de nekem néhány napos hidegrázáson túl más bajom nem lett. Anyukám nagyon aggódott értem, remélte, hogy nem kapom el tőle, de én könnyen átvészeltem a betegséget. Mikor még itthon volt, akkor is sokszor megígértette velem, hogy tanulok, nem adom fel az álmom, hogy orvos leszek. Ő ugyan mindig féltett az orvosi pályától, azt mondta, hogy »túl lelkis« vagyok, aggódott, hogy egy páciens elvesztését annyira a szívemre venném, hogy abban már én is sérülnék. Ennek ellenére rettenetesen büszke volt rám, hogy kardiológus akarok lenni” – tette hozzá a fiú.

 

„Velem vannak mindig”

Tündét március elején kellett kórházba szállítani, az asszony végig azon aggódott, hogy egy szem fia miként boldogul majd, de tudta, Bence nagyon talpraesett, ráadásul a tágabb családra is számíthat. 

„Röviddel azután, hogy bevitték a kórházba, oxigént kellett kapnia, tüdőgyulladása lett. Én csak napokkal később mehettem be meglátogatni, mikor már kimutatható volt, hogy én is átestem a betegségen. Anya ekkor már altatásban volt. Megfogtam a kezét, megszorítottam, szerintem tudta, hogy én vagyok. Megnyugtattam, hogy velem minden rendben van, a tanulás is megy, és ne aggódjon semmin, csak küzdjön és épüljön fel. Valójában akkor bele sem gondoltam, hogy mi lesz, ha nem látom többé. Az őt ápoló nővérkével beszélgettem még egy kicsit, elmeséltem neki, hogy egyszer én is orvos leszek, és szerintem anya ezt is hallotta. A kórházban akkor egyszer, egyetlenegyszer tudtunk találkozni, utoljára. Most már mindketten velem vannak, mindig… Apa és anya is, fentről vigyáznak rám” – mondta Bence, akinek keresztanyját húsvét hétfőn hívták a kórházból, hogy Tünde belehalt a koronavírus szövődményeibe. – „Már napok óta szorított egy rossz érzés, tudtam, hogy nagy a baj, ha még mindig nem tudják visszahozni anyut az altatásból. Húsvét hétfőn a rokonokkal voltam, mikor hívtak, hogy menjek át a keresztanyámhoz. Telefonon nem mondták el, hogy miért, de mikor beléptem, láttam, hogy épp a könnyeit törölgeti. Nem kellett semmit mondjon, tudtam, hogy mi történt”.

Bence a nagyszüleit még kisgyerekként veszítette el, így most csak a tágabb családjára, rokonokra és barátokra számíthat. Nagynénje is felajánlotta neki, hogy költözzön hozzájuk, de mint mondja, minden emlék a szülői házhoz köti, és egyelőre nem tud elszakadni ezektől. 

„Egyszerűen nem tudom itt hagyni ezt a házat. Ide köt minden emlék, minden, ami a családomé volt. Itt érzem otthon magam, máshol inkább csak vendégnek, hiába várnak a legnagyobb szívvel, tárt karokkal. Egyelőre nem tudok összepakolni és elmenni, az már túl sok lenne. A család és egy szerető közösség is támogat minden szinten, így most az anyagiaktól sem tartok. Később valószínű, hogy munkát is vállalok, hogy fenn tudjam tartani a házat, de egyelőre csak és kizárólag a tanulásra koncentrálok” – szögezte le Bence. 

 

Segíteni szeretne

A fiú barátai és családja is sokat tesznek azért, hogy Bence ne legyen egyedül.

„Tanulás után szoktunk találkozni a barátokkal, szinte minden nap átjönnek, vagy én megyek hozzájuk. Furcsa érzés, hogy mikor elindulok hazafele, azonnal hívnám anyát, hogy »most indulok«, de már nincs kit hívni. Szerintem ez még hosszú ideig így lesz, hogy szólni akarok neki, vagy elmondani, hogy mi történt velem aznap. Ezt egyébként így is megteszem. Beszélek hozzájuk, tudom, hogy hallják. A fotóalbumot azonban, amiben a családi képek vannak, az apukám halála óta nem nyitottam ki. Anya elvesztésével pedig szerintem ez az egyik legféltettebb kincsem lesz, de lehet, hogy csak évek múltán leszek képes belenézni” – mondta a fiú, akinek édesanyjával közös beszélgetések és reggelek hiányoznak a legjobban. – „Nekem eddig sosem volt ébresztőre állítva a telefonom, mert anya keltett. Magányos érzés, hogy már nincs kihez szólni reggel és az óra ébreszt, de hiszek abban, hogy nem hagynak magamra. Most nagyon sok dolgom van. Minden percemet betábláztam, a tanulás rengeteg időmet elveszi, és a barátok sem hagynak magamra, sokan támogatnak, segítenek. Remélem, hogy jól sikerül az érettségi, utána szeretnék kicsit pihenni, megszerezni a jogosítványt és magamban lenni. Ha pedig felvesznek az orvosira, kardiológus szeretnék lenni, később pedig háziorvos, hogy minél többeknek tudjak segíteni. Azt hiszem ez lesz az én utam, és biztos vagyok benne, hogy anya és apa is segítenek majd fentről. Egy cél van a szemem előtt, hogy ők mindig büszkék lehessenek rám”.

 

168.hu

Legnépszerűbb cikkeink