Szilágyi János: Nem vagyok nyomulós típus

A legendás riporter május 3-án tölti be a 85. évét, április 28-án újraindítja Halló, itt vagyok című ikonikus műsorát a 168.hu oldalán.

Miért döntött úgy, hogy 30 év után ismét hallható és látható legyen a Halló, itt vagyok?

Bár van bennem némi bizonytalanság, mégis, győzött a kíváncsiság. Leginkább az érdekel, hogy ennyi év után hány ember telefonál, és vajon kik lesznek azok? Manapság már mindenkinek ott van a kezében az okostelefon, amivel hosszú órákat tudunk elszórakozni, de talán arra használjuk legkevésbé, amire eredetileg kitalálták. Kíváncsi vagyok, felemelik-e még a telefont akkor is, ha nyomja valami a szívüket? Lesznek-e használható telefonhívások? Korábban is elmondtam már, két témával nem vagyok hajlandó foglalkozni: ez a politika és a pandémia. Ez utóbbiból szerintem mindenkinek elege van már, hiszen a hétköznapok valamennyi aspektusába beszüremkedett a vírus. Ami pedig a politikát illeti: annak idején éppen amiatt hagytam abba a műsort, mert lépten-nyomon szitkozódtak és politizáltak volna a Halló, itt vagyok!-ban. Bár született hírfogyasztóként magamnak is határozott véleménye van a politikáról, most sem engedem, hogy erről szóljon a műsor: annyi sok más fórum és platform létezik már a hobbipolitizálásra!

Mit jelent, hogy használható telefonhívásokra vár az adásban?

Érzelmekre és emberi problémákra, történetekre várok. Arra, ha például felhívnak, hogy megcsalt a babám, megcsaltam a férjem, és mit csináljak, mert rájött. De arról is szívesen beszélgetek, ha valakinek meghalt a macskája. Sajnos nem igaz, hogy kizárólag olyan ember telefonál, akinek mondanivalója is van. Sokan csakis azért tárcsázzák az adást, mert a saját hangjukat akarják visszahallani a rádióban. Velük nincs és nem is lesz sok dolgom. Szoktam mondani, olyan a munkám, akár a horgászé. Amikor elkezdem a beszélgetést, akkor csupán úszkál a hal a csali körül, de nem harapott rá. Aztán kimond egy szót, amellyel horogra akad, akkor kezdődhet is az igazi beszélgetés. Meg kell lennie a kémiának és a kíméletlen őszinteségnek ahhoz, hogy értékes beszélgetés születhessen. Azt mindenesetre leszögezem, hogy majdnem egy emberöltő telt el az 1989-es Halló, itt vagyok óta! Akkoriban még az is hatalmas szó volt, ha valakinek telefonja volt, most pedig úgy dobják az emberek után az okostelefonokat, más lett a telefon szerepe. Ahogy megváltozott a technika, és mások lettek emberek, ez a műsor is meg fog változni. Például a nyolcvanas években kizárólag rádión volt hallgatható a Halló, itt vagyok!, viszont az új műsorban az arcomat is láthatják a nézők. Egyelőre fenntartásaim vannak azzal szemben, hogy mekkora sikere lehet egy ilyen műsornak 2021-ben. De ne legyen igazam!

Hogyan szokott felkészülni az adásokra? Egyáltalán, szokott-e még izgulni műsor előtt?

Nem titok, hogy van bennem némi feszültség az élő adás előtt, viszont ez nem működik másképp. Finoman fogalmazva furcsának tartom azt a személyt, aki úgy ül be a tévéstúdióba, mintha a nappalijába érkezne. Vallom, hogy a jó műsorhoz kell némi adrenalin. Nagyon fókuszált vagyok élő adás előtt, sőt, sokszor jegyzetekkel is készülök. Ebben a pillanatban még nem érzem ezt a jóleső drukkot, de térjünk vissza rá szerda este 19 óra előtt!

Ennyi év után még mindig szeret beszélgetni?

Igen, és különleges örömmel tölt el, ha érdekes interjúalany ül velem szemben, aki magánemberként is érdekelne. Csodálatos az én szakmám, hiszen olyan fantasztikus emberekkel szemben ülhettem már, akikre az egész világ tátott szájjal néz fel.

Egyszer azt nyilatkozta, hogy egyetlen szót se szólna ahhoz, akivel egy kupéban utazna egy vonatút során Debrecenig. Fenntartja ezt az állítását?

Korábban tényleg ilyen alak voltam. Jártam egy fodrászhoz, aki rájött, hogy nem jó beszélgetőtárs a Szilágyi, mert kizárólag annyit voltam hajlandó közölni vele, hogy kérem a szokásost. Az évek során viszont megváltozott a vonatkupé-hozzáállásom, már én vagyok a kezdeményező. Ma már szívesen kezdeményezek, akár ismeretlen emberekhez is odamegyek, például bókolok a babakocsit tologató csinos kismamának.

Miért csapott át a másik végletbe a szótlansága?

Fogalmam sincs, de azt hiszem, ez a korral jár. A kor sok mindent megváltoztat, s bár több rosszat hoz elő, mint jót, úgy látszik, sokkal közlékenyebbé váltam élemedett koromra.

Jövő héten, május 3-án ünnepli a 85. születésnapját. A 80. évfordulójára meglepetés-ajándékkal készültek a szerettei. Idén hogyan ünnepelnek?

Bár a 80.-ra sem akartam semmilyen felhajtást, mégis nagyon jól sikerült az a születésnap. A barátaim tudják, hogy imádok vezetni, így hát kibéreltek egy autót a Hungaroringen, ahol mehettem két kört. Az idén azonban semmilyen felhajtást, sőt, még ajándékot sem szeretnék. Ezt a feleségemnek mondtam, aki nagyon tehetséges ajándékozó, de mivel lehet meglepni azt, akivel évtizedek óta megosztjuk az életünk?

Rengeteg interjút adott korábban, és az utóbbi időben is. Zavarbaejtően őszinte és kitárulkozó mindegyik beszélgetésben, minden tekintetben.  

Szeretek őszintén élni, és az észszerűség határain belül őszintén felelek a kérdésekre. Mindenki elcsodálkozik ezen a természetes attitűdön. Azonban én is elvárom ezt az őszinteséget a beszélgetőtársaimtól, mert tartom magam ahhoz a mondáshoz, hogy nincs kényes kérdés, csak kényes válasz. Vegyük ezt a kérdést: uram, ön impotens? Két válasz érkezhet rá. Ha kikéri magának, és elküld a fenébe, akkor ez utólag tényleg kényes kérdésnek bizonyult. Viszont ilyenkor általában megkönnyebbülten elkezdenek a gondjairól mesélni: például már az összes doktort felkereste, és tanácstalan. Utólag kiderül, hogy nem kényes, hanem helyénvaló volt ezt a kérdésem. Az interjúk során is így viselkedem, s nem vagyok arra tekintettel, hogy jaj, mit szólnak majd hozzá. Én voltam az egyetlen riporter, aki megkérdezte Schmidt Máriától, hogy nagyon zavarja-e a kancsalsága. Felháborodás nélkül válaszolt rá.

Még egy kérdés, ami rendkívül foglalkoztat. Nem gondolja, hogy már rég egyetemi tanszéket kellene vezetnie műsorkészítés-műsorvezetés szakon?

Tartottam ugyan felsőoktatási kurzusokat, amiket nagyon élveztem, de ezek befejeződtek. Így hát nincs más válaszom: valamiért sohasem hívtak egyetemi oktatónak, én pedig nem vagyok nyomulós típus.

168.hu / Skultéti Judit