A hajlék nélküli nem feltétlenül hajléktalan

Kritika A nomádok földje című filmről.

Az idei év meglepetésfilmje egyértelműen az otthon nélkül maradt, lakókocsiban élő és utazó nő kálváriáját bemutató A nomádok földje, ami minden jel szerint el fogja vinni a legtöbb nagy díjat az Oscaron. És ezt nagyon is megérdemli. 

A néhány nap múlva esedékes, ám a járvány miatt mindössze szűk körben megrendezendő Oscar-gála egyik nagy esélyese a kínai-amerikai Chloé Zhao rendezése, A nomádok földjén, amelyet 6 kategóriában jelöltek az arany szobrocskára. Ezt megelőzően pedig mind a BAFTA, mind pedig a Golden Globe-gáláról elhozta a legjobb rendezésnek és a legjobb filmnek járó díjat. Ez nem is meglepő, ugyanis a modern nomádok életét valóságosan bemutató film egyszerre fogalmaz meg rendkívül komoly kapitalizmus-kritikát, valamint gondolkodtatja el a társadalomtól elidegenült embereket, hogy biztosan jobb-e a magány és a véget nem érő utazás, mint a fűtött szoba és a kényelem. 

Vissza a természethez

A film szerint 2011-ben valóságos szellemvárossá vált a Nevada államban található Empire városa, amelyet akkor leginkább különböző gyárak, kisebb szolgáltatások és azok dolgozói népesítettek be. A recesszió hatására azonban több hasonló elhagyatott iparváros alakult ki, amelyeknek egy részét ugyan később rehabilitálták – 2016-tól Empire városa is újra embertömegeket szívott fel, igaz kisebb számban, mint korábban –, azok beesése sokaknak a megélhetés elvesztését jelentette. A sokszor szakképesítés nélküli, részlegesen munkaképtelenné vált, idős emberek pedig képtelenek voltak visszailleszkedni a társadalom élő szövetébe, miután az országuk elfordult tőlük, így sokan céltalanul kezdték el róni a környező területeket.

Napjainkban egyre többen játszanak el a természethez való visszatérés gondolatával, azonban közülük bizonyára kevesen gondolnak bele annak valódi következményeibe. Leginkább ezt akarja bemutatni A nomádok földje, amelynek legerősebb tényezője talán az, hogy a főszereplő Frances McDormad és szó szerint “egy-két” mellékszereplő mellett minden egyes statiszta nomádként éli az életét, színészi tapasztalat nélkül. Tényleg. Nem véletlen tehát, hogy a megtekintés közben inkább van olyan érzésünk, mintha dokumentumfilmet néznénk, mint egy előre eltervezett alkotást. Ebben pedig szerepet játszik az is, hogy Chloé Zhao rendező nagyon ráérzett, hogy a valódi és a fikciós történetek keveredése ebben a kontextusban mennyire helyénvaló.

Irány Észak!

A főszereplő Fern a történet szerint az Empire nevű iparváros egyik utolsó lakója, aki előbb munkáját, majd pedig férjét is elveszti. Ezek hatására hamarosan otthontalanná válik, holmijaitól pedig megválni kényszerül annak érdekében, hogy fedél kerüljön a feje fölé. Végül egy ütött-kopott lakóautóval vág neki a mindig fagyos északnak. Utazásai során számos hasonló életutat bejárt bajtársával találkozik, akiket megismerve újra elkezdi értékelni az élet apró örömeit. 

„Nem hajléktalan vagyok, csak hajlék nélküli” – hangzik el a film egyik kulcsmondata, amelyből leszűrhetjük, Fern egyáltalán nem érzi magát páriának a társadalomban, egyszerűen csak nem vágyik vissza a hétköznapok zűrzavarába – ahogy az sokaknak elképzelhetetlen. A főszereplő jelleméhez hozzátartozik, hogy férje emlékét képtelen elengedni, önbecsülése pedig azt diktálja számára, hogy testvére segítségét, így egy otthont cseréljen el a szabadság kiszámíthatatlanságára. 

A Jessica Bruder azonos című regényén alapuló filmnek minden esélye megvan arra, hogy a főszereplőnek a második, a rendezőnek pedig az első Oscar-díját elhozza. Mégpedig egyáltalán nem jogtalanul: Frances McDormand a karaktere által átélt traumákat napi szinten valóban elszenvedő többi ember érzelemvilágát tudta úgy megfogni és átélni, hogy abból egy tényleg emberi alakítást hozzon ki. A színésznek márpedig ki kellett lépnie a komfortzónájából, ugyanis a jéghideg fagyban lakókocsiban dideregni, vagy épp vödörbe üríteni nem lehetett kellemes élmény. A Zhao által nagyképernyőre adaptált mű tökéletesen találta meg a hangsúlyt abban, hogy bemutasson egy rendkívül elgondolkodtató társadalmi problémát, másfelől viszont, hogy érzékletesen mutasson be egy monodrámát. 

Történelmet írhat

A rendkívül naturális, emberléptékű film valódi áttöréséhez azonban szükség volt Joshua James Richards szemkápráztató képeihez, amelyek nem csak filmként, még inkább dokumentum-, vagy természetfilmként is értékelhetővé tették az alkotást. A végeláthatatlan horizontok, a hófödte tájak bemutatása, és a gyönyörű színhasználat a film tempójával és annak aláfestő zenéjével (Ludovico Einaudi) annak ellenére képes katartikus élményt nyújtani az alig kétórás film végére, hogy annak lezárása ténylegesen felérne ehhez. 

Zhao filmjében ugyanis nincsenek nagy megfejtések, gondolkodás a multimilliárdos vállalatok által működtetett, dehumanizált termelési láncok morális aggályairól, fenntarthatóságának kérdéséről. A nomádok földje mindössze annyit akar megértetni az emberekkel, hogy nem kell a környezetednek megfelelni, végső soron mégis csak az lesz fontos, mi az, ami boldoggá tesz téged. Még ha az a legtöbbek számára őrültségnek hangzik is.

A 2021-es díjátadó több szempontból is forradalmi lesz, ugyanis amellett, hogy a járvány miatt szűk körben tartják csak meg az eseményt, az is fontos pont, hogy korábban még sosem neveztek két ázsiai származású színészt a férfi főszereplő díjára. Idén Riz Ahmed (Sound of Metal) és Steven Yeun (Minari) versenghet majd ezért a címért. Chloé Zhao emellett rendezőként írhat majd történelmet, ugyanis előtte mindössze Kathryn Bigelow tudta elhódítani nőként a díjat, ázsiai nőként pedig még nem volt példa erre a díjátadó történetében. A rendező következő munkája a Marvel Örökkeválók című film lesz.

168.hu