Connect with us
Nemzeti konzultáció

Kiemelt hírek

„Nincs nekünk Elzász-Lotharingiánk?”

Létrehozva:

Forrás: Arcanum

A 100 évvel ezelőtti Pesti Hírlap legérdekesebb cikkei.

180 évvel ezelőtt indult az első Pesti Hírlap, a jelenlegi újság pedig túl van első születésnapján. Ez jó apropó arra, hogy visszatekintsünk, és felidézzük lapunk múltját. Most száz évvel ezelőttről, március harmadik hetéből szöveghíven hoztuk el olvasóinknak a trianoni szerződés francia előadójával készült interjút, valamint egy tárcát minden idők egyik legkitartóbb szerelmeséről. Az eredeti lapszámokból válogatott cikkeket az Arcanum adatbázisának köszönhetjük.

 

Reynald, a trianoni béke előadója, nyilatkozik a Pesti Hírlapnak

Páris. (A Pesti Hírlap munkatársától.)

A luxembourgi kerten át, amelyben a fák hívogatják a már közel levő tavaszt, hol a szobrok, a szökőkutak és maga a légkör Franciaország történelmének századait és nagy napjait jelzik, megérkeztem a szenátus palotájához, ehhez a ridegvonalú monumentumhoz. A kövezett óriási udvar hangos a lépésektől. Itt mindennek olyan fenséges és maradandó a színezete. A teremőrök komolysága mély benyomást tesz, de hát azt mondjuk magunkban: 

– Elvégre ezek is csak olyan emberek, mint mi magunk. 

Ezek után a külsőségek után, amelyek a nagy század szokásaira emlékeztetnek, felüdít az a szeretetreméltó udvarias fogadtatás, amelyben Reynald úr részesített. Az airégei szenátor, aki a szenátusban a trianoni béke előadójának súlyos tisztét vállalta, felhatalmazott arra, hogy elmondjam a Pesti Hírlap olvasóinak a következőket: 

Nagyon óvatosnak kell lennem. A kamara még nem ratifikálta a trianoni egyezményt és a szenátus külügyi bizottsága még nem foglalkozott vele. 

– A szenátus ratifikálni fogja a békeszerződést és nem is tehet egyebet. Gondolja meg, hogy mostanság mily bonyodalmakra vezetne egy revízió. Gondoljon a szerződést aláíró valamennyi hatalomra, amelyek közül többeket károsítana, ha fontosabb módosítások történnének. Amikor a versaillesi béke ratifikálása volt szóban, többen voltunk, akik a gondolkodóbaejtő hézagok láttára szerettük volna ellenezni a ratifikációt. De azokkal a nehézségekkel szemben, amelyeket egy vétó okozott volna, mégis inkább kijelentettük hozzájárulásunkat.

– Mondhatom önnek, hogy készségesen csatlakoznám azokhoz az érzelmekhez, amelyeket Daniélou úr kifejezett. Ismétlem: lehetetlen a határok komoly kiigazítására gondolni. Ezt jól megértette a magyar kormány, amely a maga politikáját a szerződés elfogadására alapítja. De ha a limitáló bizottságok megállapíthatnának bizonyos kiigazításokat, örömmel közelednénk az ethikai igazság felé. 

– Egy magyar ember a minap azt mondta nekem, hogy a szerződés elszakítja Magyarországtól három millió magyar ethnikai csoportját. Ha ez a tény való, megértjük, hogy a magyarok részéről tiltakozást von maga után. Nincs nekünk Elzász-Lotharingiánk? Nem kívánjuk, hogy másik is legyen Európában.

– Pártatlanul alkottunk véleményt Magyarország felelősségéről a háború előidézése tárgyában. A Revue des Deux Mondesban megjelent okiratok, amelyek világot vetnek gróf Tisza István szereplésére, nekünk mint a háború ellenzőjét mutatják be ezt az államférfit, nem pedig mint annak „kezdeményezőjét”, aminek pedig mondták… Készségesen fogadunk el minden bizonyítékot és csak átgondolt, méltányos ítéleteket akarunk hozni. 

– Azt tetszik kérdezni, hogy híve vagyok-e egy dunai szövetségnek? Kétségkívül! Ez lesz tán a kulcsa annak az egyensúlynak, amelyre a volt osztrák-magyar monarchia utódállamainak oly nagy szükségük van. Talán meg is gyógyítana néhány még nagyon sajgó sebet. Az érdekelt népek okossága és türelme itt sokat tehet. 

– Egyensúlyra, megállapodottságra szorulunk mindnyájan. Háborúban voltunk Magyarországgal, de megkötöttük a békét és leghőbb vágyunk, hogy Magyarország küzdje le a mindenfajta nehézségeket, amelyek rászakadtak. 

A szenátus fogadóterme, amelyben beszélgettünk, csupa fény és mozgalom. Teremőrök jönnek-mennek. Reynald úr, akinek részt kell vennie a külügyi bizottság ülésén, szeretetreméltóan bocsánatot kér és a beköszöntő alkonyatban távoztam a szenátusból. 

 

N. de Solpray.
2021. március 17., csütörtök

 

Kis notesz

Barátommal találkoztam ma. Nézem: elegáns és levert. „Mi baj?” – kérdezem. – Legyint. – „Nő?” – Sóhajt. – „Szerelem?” – Rámnéz és azt feleli: „Mici!” –  „Nyolc évvel ezelőtt találkoztunk utoljára, akkor is ezt sírtad: Mici… Hát még mindig ő?” – Karonfog és meséli: Nyolc éve kezdtem őt szeretni. Költőnek készültem. Elutasított: nem szereti a költőket. Abbahagytam az írást. Polgárember lettem. Kikosarazott: nem szereti a szolid lényeket. Inni kezdtem, lumpoltam, törzsvendég voltam minden éjjeli mulatóban. Elzavart magától: ki nem állhatja a korhely embereket. Kitört a háború, gyorsan felmentettem magamat, mert akkoriban az ilyen tűzmentes férfiasság volt a becses. Bevallotta: undorodik a gyáva férfiaktól. Önként jelentkeztem, frontra mentem, két év múlva három medáliával jöttem haza, mint hős. Kinevetett: mit hencegek, még a hajamszála se görbült meg! Rohantam vissza a csatába, egy év múlva haza küldtek, hiányzott két ujjam. Hátat fordított: mit akar tőle egy nyomorék? Jött a forradalom, gondoltam, most nagy ember leszek a kedvéért, szónokoltam, tanácsok tagja lettem, toboroztam. Megborzongott: gyűlöli a néptribunokat. A kommün alatt lecsuktak, halálra ítéltek, megvertek, aztán szabadonbocsátottak. Kigúnyolt: nem bírja elviselni a vértanúkat. Egy darabig semmit se csináltam. Szóba se állt velem: irtózik a szegény emberektől. Szorgalmasan kezdtem látogatni a tőzsdét és végre sikerült néhány milliócskát összekapargatnom. Elfintorította az orrát és elkergetett: pfuj, a pénznek szaga van… Ma itt tartok. Most már igazán nem tudom, mit csináljak? Halálosan szeretem. Nem tudtam tanácsot adni. Amikor elbúcsúzott, hozzám hajolt és halkan, titokzatosan mondta: „A legérdekesebb, a legcsodálatosabb, hogy ő is… ő is… ő is, barátom, halálosan szeret, engem. Mi férfiak, tudod, csalhatatlanul megérezzük az ilyesmit.”

 

Bónyi Adorján
2021. március 15., kedd

Legnépszerűbb cikkeink