Bárcsak ne jöttek volna újra Amerikába

Harminchárom évvel az eredeti film megjelenése után az Amazon Prime Video jóvoltából folytatást kapott az Amerikába jöttem című filmklasszikus.

Már a megjelenés előtt komoly kérdéseket vetett fel, hogy mi értelme folytatást adni az Amerikába jöttemnek, és ugyan az előzetesek biztatóak voltak, a megtekintés után egyértelművé vált, hogy a filmet sajnos a nemrégiben visszatérő Eddie Murphy sem tudja megmenteni. 

Filmklasszikusoknak folytatást készíteni sosem egyszerű dolog, az elmúlt években mégis volt néhány olyan példa, ami megmutatta, hogy nem lehetetlen megidézni egy többtízéves film hangulatát. Erre azonban csak akkor van lehetőség, ha új helyeket fedeznek fel a filmben, saját identitást kap a folytatás, és nem csupán az elődjének ikonikus pillanatait láthatjuk újra. Nem mellékes kitétel, hogy egy folytatásnak leginkább akkor van csak értelme, ha az eredeti mű arra rászolgált, emiatt pedig már a kezdeteknél megbukik az Amerikába jöttem 2. koncepciója. Az 1988-as film ugyanis kerek lezárást kapott, és semmi nem indokolta a folytatást.

Az Amerikába jöttem alapkoncepciójában azért tudott működni, mert mindig is érdekes lesz azt nézni, hogy egy teljesen más kultúrából, háttérből érkező, mondhatni kívülálló hogyan próbál beilleszkedni egy általunk – ha csak a filmeknek köszönhetően is, de – jól ismert környezetbe. Ez viszont fordítva már kevésbé működik, és talán ez az elsődleges indok, ami miatt nem működik a folytatás cselekménye.

A történet szerint Akeem herceg látszólag gondtalanul éli hétköznapjait Zamundában, ám apja halálának közeledtével felvetődik, hogy a herceget követően nem lesz trónörököse az országnak, mivel Akeem sosem nemzett fiút, „csak” három lányt – ők pedig a jelenlegi törvények szerint nem lehetnek uralkodók. Hazájára továbbá veszélyt jelent a szomszédos Nextdoria és annak vezetője, Izzi tábornok (Wesley Snipes) is, ezért Akeem úgy dönt, Amerikába indul, hogy megkeresse harminc évvel ezelőtt született zabigyerekét. 

Az ebből származó bonyadalmak azonban nem igazán működnek, a színészek között ugyanis láthatóan semmi kémia nincs – ami a poénok minőségén is megérződik. Az első képkockától kezdve egyértelmű volt az is, hogy a film nem akar önálló személyiséget kialakítani, megelégszik azzal, hogy a több mint harminc éves előzményből minden egyes karaktert megmutat, és egyfolytában visszakacsintgat a korábbi eseményekre. Craig Brewer rendező ugyan próbál valamiféle aktualitást becsempészni a történetbe, ez azonban rendkívül kevés, és láthatóan csakis azért került bele, hogy az ezredfordulós generáció elégedetten veregethesse meg a készítők vállát.