„Itt nem lehet fél szívvel működni”

Magda Krisztina azon mentődolgozók egyike, akik nap mint nap a frontvonalban küzdenek az emberek életéért, egészségéért. Lapunk egy 24 órás műszak után érte el Krisztát, aki így is hatalmas lelkesedéssel tud beszélni hivatásáról.

„Nem szokott megakasztani a mindennapi életben a fáradtság. A mentőzés pedig egy olyan régi szerelem az életemben, amit nem tudok megunni”. Az elhivatott mentőautósofőr és ápoló még csak az általános iskola nyolcadik osztályába járt, mikor már egyértelműen tudta, hogy mihez szeretne kezdeni felnőttként. Álmát meg is valósította, bár a család próbálta lebeszélni. „A keresztapám sokszor mondta, hogy a mentőzés nem kifejezetten női szakma, de végül ő is belátta, hogy hajthatatlan vagyok” – mondta. Kriszta imád vezetni, ezért mentőautósofőrként teljesít szolgálatot a központi mentőállomáson. Jelenleg mentőápolói képzésre jár, amiből február elején vizsgázik, így hamarosan nem csupán sofőrként, hanem ápolóként is segíthet majd a bajba jutottakon. Mint mondta, minden alkalommal ugyanolyan lelkesen indul dolgozni, mint az első munkanapján.

„Szerintem nem is lehet úgy beülni egy mentőautóba, hogy az ember nincs ott fejben. Van, hogy 100 km/h-val kell száguldani, de előfordul, hogy inkább ügyesen kell manőverezni. Mindig ott kell lennem fejben, egy másik ember élete nem múlhat azon, hogy nekem rossz napom van, vagy nincs kedvem valamihez. Itt nem lehet fél szívvel működni” – tette hozzá a mindössze 165 cm magas és 53 kg-os mentősnő, aki szerint a nőknek is fontos szerepük van a szakmában. Mint mondja, a nők jelképezik a kedvességet, szeretet és az együttérzést, ezért van, hogy a betegek néha először inkább hozzá fordulnak, hogy elpanaszolják a problémájukat.

„Természetesen volt már olyan, hogy nehezebb feladattal kellett megbirkózni, de mindig megoldottuk a bajtársakkal – így hívom a kollégákat” – tette hozzá. „Szerintem a mi szakmánkban nem az a fontos, hogy az ember nő vagy férfi, inkább az elhivatottság a lényeg.”

Kriszta a járvány első és második hulláma alatt is a frontvonalban dolgozott. Ez nagy fizikai és szellemi terhet rótt rá és a kollégáira. Sokszor persze ők is aggódtak, hogy elkapják a vírust, de egymást bátorítva igyekeztek, igyekeznek ma is másokon segíteni.

„Mi vagyunk az elsők, akikkel egy kétségbeesett páciens találkozik, nekünk meg kell tudnunk nyugtatni őt, biztosítani arról, hogy már jó kezekben van.” Kriszta szerint minden szükséges és lehetséges védőeszközt megkaptak, hogy valóban védettek legyenek az esetleges fertőzés ellen. Mint mondta, az első hullámban nagyobb volt az aggodalom, mind az emberekben, mind a mentősökben, mint a második hullám alatt.

„Az első hullámban egyértelműen nehezebb dolgunk volt. Akkor még nem tudtunk olyan sokat a betegségről, mint most. Természetesen nem szabad félvállról venni, de a kutatók legalább a természetét már nagyjából kiismerték a vírusnak”. Kriszta, amikor nincs szolgálatban, Békéscsabán lakik. Az első hullámban éppen emiatt nagyon keveset találkozhatott családjával és imádott kutyáival. Pedig terápiás kutyák képzésével is foglalkozik, neki is van két sajátja, amikkel szabadidejében másokon segít.

„A veszélyhelyzet miatt nem akartam kockáztatni, hogy esetleg nem tudom felvenni a munkát, így felköltöztem a fővárosba, de nem bántam meg, továbbra is úgy érzem, hogy nincs ennél szebb hivatás”. A második hullámban azonban már a karácsonyt sem tölthette szeretteivel. „Otthon feküdtem lázas betegen. A tüneteim miatt koronavírus-gyanúsként kezelt a háziorvosom, le is teszteltek, de szerencsére minden tesztem negatív lett”. Kriszta a karanténban töltött időt is igyekezett hasznosan eltölteni. Mint mondja, a dolgokhoz való pozitív hozzáállása sokszor átsegíti őt a nehézségeken. Így volt ez most is. „Miután lement a lázam, elkezdtem tanulni, tervezni és a jövőbe nézni, kicsit befele is figyelni. Fontos, hogy az ember a nagy pörgésben ne felejtse el önmagát. Erre tanított ez a világjárvány is.”

Pósa Lilla