Odze György: Nagy Magyar Helykeresés

Mintha manapság ez kerítené hatalmába a politikát. Hogy megtaláljuk, hol a helyünk, mert nekünk alapvetően soha sehol nem jó ott, ahol vagyunk.

Aztán valaki megmutatja nekünk, hogy hol legyen a helyünk, de akkor az meg megint nem jó nekünk, pedig volt időnk megtanulni, hogy nem egyedül élünk a Földön, és különösen nem Európában, tehát alkalmazkodni kellene és összeszokni másokkal. Kezdődött azzal, hogy több évszázados bolyongás után a Kaukázustól Levédián és Etelközön át megérkeztünk a Kárpát-medencébe, ez tetszett is nekünk, folyók, tágas legelők, kellemes éghajlat, mi kell még. Ám a kellemes érzés nem tartott sokáig, a szorgalmat kívánó földművelés helyett inkább a további kalandozásokat választottuk, fegyveres csapásokat mértünk a nagy nyugalomban élő németekre, franciákra, sőt, Spanyolországig is eljutottunk. Augsburgnál, 955-ben aztán vége lett a harcias életmódnak. 

A duzzogás és a helykeresés azonban tovább tartott. Legyen monarchia? Legyen. És mi lesz a függetlenséggel és a nemzeti büszkeséggel? A csehek is jelentkeztek, de őket meg nem szerettük volna. Legyen monarchia, de azt sem szerettük. Most lenne a Visegrádi Négyek, de igazából nem létezik. Lehetne a V4 olyan, mint példaképe, az Északi Szövetség, amelyiknek van komoly, működő szervezete, az Északi Tanács, de nem, Visegrád nem olyan, nekünk ez is csak a szólamok birodalma. 

Most meg aztán különösen nem indokolt ez a nagy helykeresés, mert a világban kevés a biztos igazodási pont. Talán Moszkva, ahonnan szétzilálták Ukrajnát, bomlasztják Európát és megbékélnek Lukasenkóval? Vagy Peking, a nagy, önfényező és csak a saját érdekeit kereső birodalom? Vissza Ázsiába, ahonnan egyszer már elmenekültünk? Ugyan már, hová máshová? 

Mintha a magyar politika szándékosan veszélyes vizek felé kormányozná az országot, mintha keresné a konfliktusokat és szándékosan gerjesztené a feszültséget egy olyan világban, ami amúgy is tele van konfliktussal és feszültséggel. A helykeresés nem most, hanem az ellenségképek felvázolásával kezdődött, és minden, mintha egy kommunikációs forgatókönyv szerint menne előre. Soros szidalmazása, „Brüsszel” emlegetése után új szintre lép a kormány, 25 tagállammal szemben igyekszik képviselni a sokat emlegetett nemzeti érdekeket. Szomorúan látom, hogy Orbánnak és a legközelebbi munkatársaként hozzá idomult igazságügy-miniszternek szinte tetszik ez a szerep, amit maguknak megírtak. 

De mi lesz ezután?

Tapasztalt diplomataként úgy gondolom, hogy Merkel – akire most soros elnökként még a szokásosnál is nagyobb felelősség hárul – nem akar maga mögött hagyni egy megbontott európai rendet, amiért korábban ő személy szerint is sokat tett, ezért elképzelhető, hogy kénytelen lesz – valamilyen formában – engedményeket tenni, további egyeztetéseket javasolhat, bizottságot állíthat fel, de mindenképpen bonyolult folyamatnak nézünk elébe. 

Eddig Orbán minden, a demokrácia és a jogállamiság helyzetének megfogalmazását célzó, általa támadásnak vélt észrevételt – így a Sargentini-jelentésben foglaltakat is – visszautasított, ám eddig más tagállam érdekeit végülis nem sértette. Könnyűszerrel elhárította a támadásokat, mert jól érzékelte, hogy az unió vezetése alapvetően mindig a kompromisszumra és együttműködésre épített, ennek szellemében jött létre a Lisszaboni Szerződés, amit a magyar parlament 2007-ben, ha jól emlékszem, hozzászólás nélkül, Európában elsőként, mindössze négy nappal az aláírást követően elfogadott. Pedig ott ültek azok a képviselők is, akiknek ez most nem tetszik. 

Persze, most más a helyzet. Orbán a költségvetés vétózásával nyíltan száll szembe olyan országokkal is, amelyek 2004-ben támogatták a felvételünket, pedig tudták, hogy ezzel különleges terhet tesznek saját polgáraikra, és ennek még komoly következményei lesznek. 

Nálunk az országot most éppen vezető kalandvágyó és nemzeti érdekekre hivatkozó, orosz és kínai barátságot hangoztató politika szemlátomást nincs tisztában azzal sem, hogy a gazdaság kivitelének nagy része ma gépjármű, gépjárműalkatrész és autómotor, célpontja pedig a teljes kivitel negyedében Németország. Függésünk tehát nagyon erős. Hol vannak itt a nemzeti érdekek? Tudjuk, hogy a magyar lakosság 2003-ban támogatta az uniós tagságot, azt is tudjuk, hogy még mindig a „fejlett Európa” pénzén élünk, és azt is tudjuk, milyen hamisan hangzik az a populista állítás, miszerint „ez nem az az EU, amibe annak idején felvételt kaptunk”. Tudjuk, hogy nem ugyanaz, de a magyar társadalom alapvető érdeke, hogy uniós tagok maradjunk. 

Veszélyes vizeken evezünk. Talán ne keressük tovább a helyünket. 

Odze György, közíró