Csunderlik Péter: A Trump Show bukása

Sinclair Lewis Ez nálunk lehetetlen című 1935-ös disztópiájában írta meg egy jobboldali populista, Buzz Windrip történetét, aki maga mellé állítja az elszegényedett és elkeseredett szavazókat azzal a bombasztikus ígérettel, hogy újra naggyá teszi Amerikát, majd elnökként egy fasiszta rezsimmé alakítja a demokráciát.

2016-ban széles körben elterjedt nézet volt, hogy bármennyire rossz és megosztó jelölt is Hillary Clinton, lehetetlen, hogy elnökké válasszák Donald Trumpot, mégis megtörtént, mert ha az embereknek két rossz közül kell választani, a rosszabbikat választják.

Az elmúlt négy évben úgy tűnt, mintha valóban egy disztópiában élnénk, hiszen a Republikánus Párt politikusai beálltak egy minden méltóságot nélkülöző szájhős mögé, aki elnökként gúnyolódó mémeket osztott meg a hivatalos Facebook-oldalán, nemzetegyesítés helyett gátlástalanul uszított és olyan összeesküvés-elméletekkel traktált a sajtótájékoztatóin, mintha a tanácsadóit az Ősi idegenek című sorozat szakértői közül válogatná. Eközben diktátorokkal barátkozott, és ugyan időtlen idők óta Trump volt az első amerikai elnök, aki nem indított új háborút, de cserébe az 1930-as évek óta nem is tűnt ennyire gyengének az USA. Amikor akciófilmes mondatokkal fenyegette meg Erdogan török elnököt, az egyszerűen csak a szemétkosárba dobta a levelét.

Trumpnak nem sikerült „újra naggyá tenni Amerikát”. A koronavírus-járványt Kína-ellenes uszításra használta fel, és többet hadakozott az orvosokkal, mint a fertőzéssel, aminek katasztrofális következménye lett. Válság válságot követett, a George Floyd-gyilkosságot követő zavargási hullámot, a gyújtogatásokat és a „Proud Boys” fegyverkezését látva pedig politikai elemzők és történészek már az USA „weimarizálódásáról” beszéltek. Nem csoda, hogy Joe Biden sikert aratott Arizonában és Georgiában is, olyan déli államokban, ahol emberöltőnként van esélye a demokrata jelöltnek, a rozsdaövezet melósai pedig csalódottan elfordultak a milliárdos adóelkerülőtől. 

„Milyen sivár lesz az életük nélkülem, hát hogy akarhatják ezt?” – kérdezi a Quo vadis végén a bukott Nero, de azért örülök, hogy Trump eztán már nem elnöki sajtótájékoztatókon, hanem tévéműsorokban fog szórakoztatni. A pennsylvaniai levélszavazatok megérkezése óta tartó hisztériája méltó volt ehhez a nárcisztius pojácához, az elnökségéhez és a Twitter-üzeneteit zabáló fanatikusaihoz. De majd januárban két biztonsági őr karon fogva kivezeti a Fehér Házból, ha magától nem akar távozni onnan. Az USA-ban véget ért az „alternatív 1985”, ahol Biff Tennan zsebében van mindenki, kaszinókat nyitnak a bíróságok épületeiben és elmegyógyintézetbe zárják a dokikat.

Csak üdvözölni lehet, hogy a választók levették a műsorról a Trump Show-t, még ha unalmasabb is lesz a folytatás. Ha valaki egy szuperhatalmat vezet, sokkal jobb a patikamérlegen kimért műkommunikáció, mintha kiírja a Twitterre az első idiótaságot, ami eszébe jut. És bár a jobboldali trashmédiában előszeretettel élcelődnek Biden feledékenységén, Trump az, aki nem emlékszik arra, hogy mit mondott akár tegnap is, és simán mondja az ellenkezőjét, meg ő az, aki úgy tudja, hogy Franciaország Indiával határos. A hagyományos lobbicsoportok visszatérése se tűnik annyira tragikusnak, ha arra gondolunk, hogy a leköszönő elnököt olyan figurák vették és veszik körbe, akik még a saját gyűlöletprojektjeiket is meglopják, és Trump jó eséllyel azért nyomja a választási csalás vádját, hogy előfizetőket gyűjtsön a Trump TV elindításához. Ha ez nem jön össze, még mindig elmehet majd világító horgászcsalit árulni a TV Shopba.

A konzervatív sztártörténész, Niall Ferguson okkal írta, hogy alaptalanok a Trumpot „zsarnoki” törekvésekkel vádolók aggályai, mert Trumpot nem Hitlerhez, hanem a csodaszereket áruló, csaló kuruzslókhoz kell hasonlítani. A Biden-kormány feladata, hogy újraegyesítse a nemzetet, és csökkentse azokat az egyenlőtlenségeket, amelyek a Trump-elnökséget kitermelték. Mert különben négy év múlva egy „Trump 2.0” térhet vissza.

Csunderlik Péter, történész