Connect with us
Pesti Hírlap, egy újság, sok élmény

Nagyvilág

Szégyellem magam, mert friss levegőt szívok

Létrehozva:

Forrás: Institute of National Remembrance

Nyolcvan éve a mai napon zárták le a nácik a varsói gettót, benne körülbelül négyszázezer zsidó származású lengyel állampolgárral – ami a város lakosságának harminc százalékával volt egyenlő. Míg a németek megpróbálták kiéheztetni a lakosságot, a gettóba gyerekek csempészték az ételt.

Az 1943-as gettólázadás áldozataival együtt összesen 392 ezren lelték halálukat itt, negyedmillió embert pedig innen vittek el a treblinkai koncentrációs táborba.

„Volt-e jogunk megmenteni magunkat?” – tette fel a kérdést emlékirataiban Mary Berg, aki tinédzser volt, amikor családjával és szomszédaival együtt bezárták a Towarowa utca és a Visztula folyó között fekvő, három és fél négyzetkilométeres városnegyedbe, több százezer sorstársával együtt. A gettót szigorúan őrzött falak határolták, csak a nácik által engedélyezett kevés élelem juthatott be mögéjük. Kifelé pedig semmi: a menekülni próbálókat a helyszínen agyonlőtték, a rendőrök pedig még ünnepeltek is azokon a napokon, amikor különösen sok zsidót sikerült így kivégezniük. A kevés élelem, a folyamatos deportálások és a hatalom agressziója hozzájárult ahhoz, hogy szinte csak maréknyian élték túl a gettót. Berg szerint közülük sokan még bűntudatot is éreztek amiatt, hogy nem mentek sírba a többiekkel.

„Mi, akik megmenekültünk a gettóból, szégyennel nézünk egymásra”

– írta.

1940. november 15-e után a náci megszállást nyögő Lengyelország hatóságai módszeres kegyetlenséggel tizedelték a gettóba zártakat. A bent lakók kitervelt kiéheztetése csak a kezdet volt: az őrök leginkább csak lisztet, száraz kenyeret és burgonyát adtak nekik, a kiutalt napi adagok tápanyagértéke nem érte el a kétszáz kalóriát – ez kicsivel több, mint egy adag mcdonald’sos sültkrumpli fele. Ezen kívül járványok is tizedelték a lakosságot, a kivégzések mindennaposak voltak, illetve elkezdődtek a tömeges deportálások a treblinkai haláltáborba – ha pedig ez nem lett volna elég, a hatóságok elkezdték lassan csökkenteni az amúgy is túlzsúfolt gettó területét, felerősítve ezzel a meglévő problémákat.

Ám csak a testet lehet bezárni, a lelket nem: amit a gettó lakóinak nem engedélyeztek a nácik, azt ők megpróbálták óriási veszélyt vállalva maguk megvalósítani. Virágzott a feketepiac: a falakon többségében

gyerekek csempészték ki a gettó műhelyeiben készített javakat, és adták el a város „árja oldalán”

majd visszacsempészték a bevételt, no meg némi ételt, naponta többször is megjárva az utat. Veszélyes munka volt a csempészeké, de a munkanélküliség sokakat rákényszerített: többen voltak olyanok, akik szépen meg is gazdagodtak abból, hogy kockára tették az életüket a gettóért. Több orvos pedig arra tette fel az idejét, hogy tudományos szemszögből tanulmányozza az éhséget, aminek komoly eredménye lett: a borzalmas körülmények ellenére szakszerűen végezték a helyzet tanulmányozását, és az így készült kutatás a jelenség fiziológiájáról és pszichológiájáról a mai napig mérföldkőnek számít.

A töréspont végül 1943 áprilisában jött el. A varsói gettólázadás a holokauszt történetének egyik leghíresebb eseménye. Célja nem a szabadság kiharcolása, vagy az elégtétel keresése volt, hanem egyszerűen az, hogy az állati sorban kezelt, emberi méltóságuktól megfosztott gettólakók megőrizhessék önrendelkezésük utolsó darabkáit. Az ellenállókat tömörítő Zsidó Harci Szervezet (ŻOB) egyetlen túlélő tisztje, Marek Edelman szerint nem a túlélésért küzdöttek, hanem azért, hogy „maguk választhassák meg haláluk helyét és idejét”.

Így amikor április 19-én a rendőrfőnök megadásra szólította fel a gettót, hogy lakói alávessék magukat a végső deportálásnak, ellenállásba ütközött. Persze a győzelemre semmi esély nem volt: a lázadás végső leveréséig az alultáplált, alulfelszerelt lázadók kevesebb mint százötven katonával tudtak végezni, míg a lakosok közül tizenháromezren vesztették életüket az épületek módszeres felégetése során.

A rombolást túlélő zsidók számát körülbelül húszezerre becsülik a történészek, de amikor a szovjet hadsereg 1945-ben bevonult Varsóba, már tizenkétezernél is kevesebben éltek a városban bujkálva.

A kevés túlélő azonban, akinek megadatott, hogy visszatérjen a falakon túli világba, soha nem felejtette el azt, amit 1940. november 15-e után átélt.„Itt mindennek olyan illata van, mint a napsütésnek és a virágoknak, de ott – ott csak vér van, a saját népem vére” – írta Mary Berg a háború után. – Szégyellem magam, mert friss levegőt szívok, amíg a népem fuldoklik a gázban, és lángok martalékává válik, elevenen elégetve. Miért?”

Mohos Máté

Legnépszerűbb cikkeink