Kiemelt hírek
Beer Miklós: „A véleményünket nem kényszeríthetjük a társadalomra”
A koronavírus kapcsán egyre többször fordul meg az a kérdés a fejében, hogy vajon ő mikor következik – Beer Miklós nyugalmazott váci püspök szokatlan őszinteséggel számolt be személyes félelmeiről lapunknak adott interjújában. De ugyanilyen nyíltan beszélt aktuális nemzetközi és hazai ügyekről: az amerikai egyház pedofilbotrányáról, a lengyel abortusztörvényről és az egynemű párok örökbe fogadásának ügyéről is.
Egyre súlyosabb a járvány második hulláma. Mivel keresik meg mostanában az emberek, mit tud mondani nekik?
Érdekes lélektani jelenségnek vagyunk a tanúi. A járvány első hulláma mindenkit megdöbben-tett, gyors intézkedések is születtek, és az embereken egyfajta aggodalom tükröződött. Mindenki igyekezett maszkot beszerezni. Néhol a felvásárlási láz is megjelent. Sokan életmódváltásra is tettek ígéretet. A második hullám már nem volt annyira váratlan. Bár az adatok szerint sokkal súlyosabb a helyzet, mint az első időszakban, mintha most nem vennék annyira tragikusan az emberek. Az is kétségtelen, hogy az egészségügy fel-készültebb, mint tavasszal. Vannak maszkok, vannak lélegeztetőgépek, kialakult egy gyakorlat. Mintha hozzászoktunk volna a járványhoz. Templomainkat nem zártuk be, de megszoktuk az online miseközvetítést. Azt tapasztalom, hogy az emberek fegyelmezettek. Semmiképpen nem érzékelek pánikhangulatot. Akik megkeresnek, inkább a meg-szokott problémáik miatt jönnek, és nem a járvány miatti aggodalom hozza őket. Az is kétségtelen: mintha a nagy fogadkozások is elmaradnának.
Személyesen mennyire fél a megbetegedéstől?
Egyre többször fordul meg az a kérdés a fejemben, hogy vajon én mikor következem? Egyre több ismerős, rokon, barát, közeli munkatárs megbetegedéséről vagy haláláról kapunk értesítést. Bármennyire is betartom a járványügyi szabályokat, nem tudhatom, hogy hol és mikor fertőződöm meg. Lelkileg próbálok erre felkészülni, de nincs bennem félelem. Az biztos, hogy mostanában jobban értem Jézus szavait: „Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát” (Máté 25,13). Vagy Pál apostol felhívását: „…amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel” (Galata levél 6,10).
A Vatikán nyilvánosságra hozta a volt amerikai bíboros, McCarrick szexuális visszaéléseit kivizsgáló nyomozati aktát, és úgy tűnik, az előző két pápának is voltak mulasztásai, tévedései, rossz döntései ebben az ügyben. Mit gondol erről, mit kellene csinálnia a katolikus egyháznak?
A pedofilbotrány sajnos nagyon felkorbácsolta a közhangulatot a katolikus egyház körül. Úgy látom, hogy a korábbi pápák nem tájékozódtak eléggé, pontosabban nem tájékoztatták őket lelkiismeretesen, így nem ismerték fel időben a helyzet súlyát. Ferenc pápa kaphatott először hiteles információt, és ennek nyomán végre kellő határozottsággal lépett fel. Nagyon fontosnak tartom, hogy a pápai titoktartás hagyományát-gyakorlatát feloldotta, és becsületesen a nagy nyilvánosság elé tárta a vizsgálati jegyzőkönyvet. Mindenképpen egy nagyon fájdalmas és szégyenletes történet. Úgy látszik, ez kellett ahhoz, hogy Ferenc pápa a „zéró tolerancia” elvét is megfogalmazza. Természetesen ez az ügy az egész katolikus egyház számára nagy tanulság. Idehaza is sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani a papságra készülők pszichológiai vizsgálatát illetően.
Gyerekvállalás, család, örökbe-fogadás – a kormány konzervtívabb húrokat penget most ezekben a kérdésekben. Az egynemű párok örökbefogadásának korlátozására készülnek, és az Alaptörvényben rögzítenék, hogy az apa férfi, az anya nő. Mi a véleménye erről?
A Ferenc pápáról bemutatott legújabb filmben (Francesco) a pápa az egyneműek kapcsolatára utalva kifejezte azt a kérését, hogy ők is kapjanak valamiféle jogi védelmet a társadalomtól. A pápától megszokott empatikus gondolkodásnak megfelelően, a különféle szexuális identitásproblémával rendelkező emberek kirekesztése, megalázása ellen szólt. Akár a társadalom nagyobb „családjáról” van szó, akár az egyház „családjáról”,
ők is hozzánk tartoznak, ők is a testvéreink.
Ugyanakkor az ő párkapcsolatukat meg kell különböztetnünk a házasság és a család eszmei és jogi fogalmától. Ebből következik, hogy az ő esetükben az egyház felfogása szerint – és főképpen a gyermekek védelme miatt – az örökbefogadást nem tudjuk támogatni. Az állami törvényekre nem akarunk nyomást gyakorolni, de a véleményünket meg kell fogalmaznunk.
Lengyelországban a klérus a nagyon szigorú abortusztörvényt támogatta, mondván, a súlyosan beteg, akár életképtelen magzatokat is meg kell szülni. Mit gondol, az államnak kell döntenie ilyen helyzetekben?
Katolikusként bármennyire is szimpatikusnak tartunk egy állami törvényt, nem lenne szabad beleszólni a polgári rendtartásba. Nem szabad címkézni a társadalmat. Lengyelország sem nevezhető keresztény országnak, bár-mennyire is szeretnénk. A vallásszabadság eszméje megköveteli az egyház és az állam szétválasztását. Az más dolog, hogy szeretünk szabadon élni keresztényként, a saját hitünk szerint képviselni erkölcsi elveket, de ugyanúgy tiszteletben kell tartanunk mások meggyőződését is. Az lenne elfogadhatatlan, ha kötelező lenne az abortusz, ahogy sajnos a történelemben már erre is volt példa. Az előbbi témához hasonlóan, hívő emberként az abortuszt sem fogadhatjuk el semmiféle esetben. Ezt a véleményünket megfogalmazhatjuk, meg is kell fogalmaznunk, de ezt nem kényszeríthetjük rá a társadalom egészére.
Dercsényi Dávid