Majdnem megdobáltam tojással a Trump-tornyot

Óriási várakozás, hirtelen hidegzuhany, kilátástalan tüntetés – ilyen élmény volt New Yorkban végigkövetni a 2016-os amerikai elnökválasztást.

New Yorkban ért 2016 ősze, és ezzel az aktuális elnökválasztás is. Egy egyetemi félévre utaztam ki a Nagy Almába, ahol szinte bárhova látogattam Bushwicktől Greenwichig, csak Hillary Clinton és Donald Trump novemberi összecsapásáról volt szó. Számomra akadtak ennél fontosabb dolgok is – például hogy hogyan hozok össze napi két étkezést a világ legdrágább városában –, de politikai hozzáállástól, kortól, vagy nemzetiségtől függetlenül nehéz volt ellenállni az ott tomboló láznak. A választással kapcsolatban annyiszor hallottam „az eddigi legfontosabb” jelzőt, hogy már én is kezdtem elhinni.

Az utcák kövén zsúfolódtak a Hillary Clintont támogató graffitik. A Lafayette utcai kollégiumomban élő tanárok watch partykat rendeztek a diákoknak mind a három elnökjelölti vitára Dr. Pepperrel és csipsszel. A közös teremben hétről hétre együtt nézte a politikailag aktív diákság John Oliver műsorát, és lett egyre biztosabb abban, hogy Donald Trumpból márpedig sosem lehet elnök. Még a megrögzött szocialisták se szidták annyit Hillaryt, mint pár hónapja, az egyetemi Republikánus Klubról pedig valahogy nem lehetett túl sokat hallani.

Aztán eljött november 8. is, és vele a hidegzuhany a balra húzó metropolisznak, és az azon belül is még liberálisabb egyetemi közegnek. Trump győzelmének éjszakáján a választási térkép szép lassan vörösbe borult, a New York Times eredménybecslő esélymérője pedig, ami addig jóval 90 százalék fölött jósolta Hillary győzelmét, ijesztő gyorsasággal esett át a skála másik oldalára. Az addig is, azóta is sokat támadott Elektori Kollégium végezte a dolgát: Clinton majdnem 3 millióval több szavazatot kapott, mégis alulmaradt a viccjelöltként kezdő Donald Trumppal szemben.
Éjszaka közepe volt, én pedig az utcán sétáltam, amikor megtudtam az eredményt. Szobatársammal, Ryannel meguntuk az egyetemi eredményváró eseményt, és egy-egy negyven unciás palack sör befolyásától vezérelve elindultunk gyalog a demokraták gyűlésére a Javits Centerbe, hátha ott jobb lesz a buli.

„FUCK” – visszhangzott a 38. utca, miután Ryan elővette a telefonját, hogy lecsekkolja a legújabb fejleményeket.

Mára közhellyé vált, hogy milyen óriási sokk volt Amerika liberálisainak elveszíteni a 2016-os választást, de ott és akkor egy teljesen újszerű, semmihez sem hasonlító élmény volt végignézni. Ez már ott és akkor elkezdett tudatosulni bennem, ahogy az utca kövén ülve vigasztaltam Ryant, míg nem volt hajlandó hazamenni.

Az egyetemen egyik napról a másikra lett az ünnepi hangulatból gyász: a folyosók érezhetően csendesebbek lettek, a reggeli órák akadozva folytak, több tanár pedig kör-e-mailben tudatta osztályaival, hogy akit túlságosan megviselt a tegnapi eredmény lelkileg, az igazoltan hiányozhat a hét folyamán  – ez utóbbi nekem különösen kapóra jött, mivel pár napra rá, az esti órámmal egybeeső időpontban koncertezett az egyik kedvenc bandám, akik kedvéért szívesen füllentettem be egy mentálhigiénés krízist.

A választás másnapján viszont diáktársaimnál már fokozatosan kezdte átvenni a sokk helyét a düh – ez alól pedig Ryan sem volt kivétel.

„Megyünk tüntetni” – mondta nekem, miután hazaérkeztem aznapi utolsó órámról. Nekem pedig nem volt jobb programom estére, pénzszűkében még vacsorázni se akartam nagyon elmenni sehova.
Kevesebb, mint 24 órával a választás után már ezrek gyülekeztek a Union Square-en, hogy a Felső Manhattanben magasodó Trump-torony elé vonuljanak. Persze felvetődött bennem a kérdés, hogy milyen változást hozhat egy tömegtüntetés egy legitim választás eredménye ellen, de ahogy elvegyültem a felhőkarcolók alatt vonuló, kántáló tömegben, elkezdtem átérezni, hogy itt másról van szó: New York polgárai nem azért vonultak utcára, mert változást reméltek ott és akkor, ahogy az ember egy temetésre sem azért megy el, hogy feltámassza a halottat – azért megy el, hogy gyászoljon. A derékbatört reményeket, az első női elnökség elmaradását, és egy olyan Amerikát, aminek valószínűleg már örökre vége.

Gondolhattam volna arra, hogy magyarként nekem ehhez mégis mi közöm, vagy hogy én személy szerint mit vártam attól, hogy csatlakoztam a tömeghez. De ekkor már késő volt: a tömeg a Trump-torony elé sodort, ahol két sorfalnyi rohamrendőr várt pajzsokkal, gumibotokkal felszerelve. Olyan közel álltam hozzájuk, hogy szinte ki tudtam venni saját tükörképemet az arcukat védő plexiben.

Egy rasztába font hajú hölgy préselte át magát a tömegen, és egy zacskóból tojást osztogatott a kántálóknak – mire észbe kaptam, az én kezembe is került egy. Körülöttem egyre több olyan hangot hallottam, ami a tojások torony felé hajításának mielőbbi lehetőségeit tárgyalta. Ugye nem tőlem várjátok, hogy eldobjam az első tojást?

Ám kívülállóként megfogalmazott, ijedt gondolatomat Amerika ifjai is osztották: senki sem dobált aznap tojást a Trump-toronynál, a tömeg pedig még egyórányi kántálás után oszladozni kezdett. Úgy tűnt, akkor és ott ennyi szufla volt a dühbe forduló gyászban – ami pedig visszanézve az elmúlt időszak történéseit az Egyesült Államokban, azóta sem múlt el teljesen, és talán pont most kedden eredményezhet valamiféle feltámadást.

A tojást mindenesetre hazavittem, és megcsináltam rántottának vacsorára.

Mohos Máté