Prőhle Gergely: Békévé oldó emlékezés

A Pesti Hírlap aktuális hétvégi kiadásából adjuk közre Prőhle Gergely publicisztikáját.

Az utóbbi időben megsűrűsödtek az emlékezetpolitikával kapcsolatos hírek. A szobrok, emlékművek fontossága igazából az Egyesült Államokban kitört zavargások miatt került reflektorfénybe, hiszen a népharag számos olyan történelmi személyiség szobrát – a szó szoros értelmében – elsodorta, akinek akár csak áttételesen is köze volt a színes bőrű népesség korábban hátrányos helyzetéhez. Mindez egy olyan országban, amiről – naivan – azt hittük, hogy a demokrácia magasiskolája, ahol a társadalmi fejlődés az elmúlt évszázadok során képes volt megteremteni egy olyan alapkonszenzust, ami biztos alapja a politikai rendszer működésének. Csalódnunk kellett.

Hazánkban más természetű az emlékezetpolitikai küzdelem, hiszen nálunk a II. világháborút követően a kommunista hatalom brutálisan forradalmi tudatossággal törölte el a számára elfogadhatatlan elődök és történelmi események emlékét. Bizonyos helyszíneken könnyű dolguk volt, hiszen nem kellett mást tenniük, mint nem begyógyítani a háborús sebeket, hanem egyszerűen a földdel egyenlővé tenni a romokat. Ez történt például a budai vár számos épületével. A rendszerváltást követően hamar ki lehetett cserélni az utcatáblák jó részét, ám a nagyobb horderejű át- vagy visszaalakításokra nyilvánvalóan nem volt pénz. A különböző kormányváltások következményeképpen a rendszerváltó lendület is el-elakadt, és persze a megszokás is nagy úr.

Voltaképpen a 2010-ben hivatalba lépő kormány volt az első, ami átgondolt koncepcióval, a több cikluson átívelő hatalom és megfelelő források birtokában nagyobb léptékű emlékezetpolitikai lépéseket is tehetett és tehet folyamatosan. Ezek legfőbb helyszínei a budai vár és az Országházat körülvevő Kossuth tér. Az előbbire vonatkozó tervek kibontakozóban vannak, a miniszterelnök és egyes minisztériumok odaköltözése ugyanakkor már ma is jelzi, hogy a vár a tisztán kulturális funkció helyett újra a hatalomgyakorlás hivatali helyszíne is, amellett, hogy visszaépülnek olyan, a kommunisták által indokolatlanul lebontott épületek, mint a lovarda, vagy a testőrség épülete. A Kossuth tér immáron elkészült, a tér építészeti kialakítása, a fel- és visszaállított, vagy akár a földbe süllyesztett emlékművek komoly emlékezetpolitikai üzenetet hordoznak.

A kormány emlékezetpolitikai lépései az ellenzéki politika támadásának kitéve könnyen válnak a leegyszerűsítés áldozatává. Az alapvetően konfliktusos magyar közélet nem kedvez a részletekbe menő, kicsit is mérlegelő érvelésnek, annak pedig különösen nem, hogy legalább megkíséreljünk úgy tekinteni „a nemzet főterére”, hogy az valóban egy nemzeti konszenzus hordozója legyen. A valódi kérdés persze az, hogy mindaz, ami megépült, távlatosan alkalmas lesz-e ez arra, hogy egy modern, demokratikus Magyarország emlékezetpolitikájának fókuszpontja legyen?

Azt remélem: igen. Rákóczi és Kossuth Lajos szobra fejezik ki a történelmi kontinuitást, ők a kommunista időkben is „őrizték” a teret. A „kommunisták szálláscsinálójaként” emlegetett, de inkább tehetségtelen politikus Károlyi Mihály szobra helyett visszaépített Tisza emlékmű nemcsak egy politikai merénylet áldozatára, hanem Magyarország fejlődése szempontjából egy nagy jelentőségű időszak névadójára is emlékeztet. Andrássy Gyula lovasszobra azon kevés magyar politikusok egyikét ábrázolja, akik valóban Európa sorsát is alakították. A Nagy Imre szobrának helyén visszaállított , esztétikailag valóban vitatható emlékmű nem pusztán a 19-es vörös terror, hanem általában a kommunista diktatúra áldozataira emlékeztet, mint ahogy a Duna-parti cipők a náci, nyilas terror zsidó áldozatainak állít egyedülállóan méltó emléket. Ha az új Trianon-mementó öröklángjától indulunk a tér felé, akkor Ézsaiás próféta gránitba vésett szavai jelentik a kiindulópontot: „És lesz az igazság műve békesség”. A felszínre érve az 1956. október 26-i sortűzre emlékeztető nyugodt vízfelület peremén Pál apostol biztatása: „tiportatunk, de el nem veszünk”. A Dunához érve, a korábbinál sokkal jobb helyre került József Attila lábainál pedig okkal reménykedhetünk: mindennapi harcainkat egyszer „békévé oldja az emlékezés”. A Kossuth tér pedig lehet egy valóban közös igazság békés helyszíne.

(A lapunkban megjelenő publicisztikai írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.)