Kiemelt hírek
Konok Péter: Sírgödör, lövészárok
A Pesti Hírlap aktuális hétvégi kiadásából adjuk közre Konok Péter publicisztikáját.
A hivatalosan Nemzeti Összetartozás Emlékhelyének nevezett emlékmű (amit már a „jobboldali” közbeszéd is „Sírgödör” néven emleget, és ez csak részben utalás a Szózat vonatkozó szavaira) tudathasadásosra sikerült. Ezt tulajdonképpen akár a tervezők javára is írhatjuk: térkompozíciójuk határozottan (jóllehet, nem fizikailag) kimagaslik az országot elárasztó Trianon-giccsek közül, amelyek görcsösen ismételgetik a Horthy-kor irredenta közhelyeit, a megannyi turult, síró nőalakot, leláncolt férfit, meghasadt pajzsot – és így tulajdonképpen nem magára a trianoni békeszerződésre emlékeznek, hanem arra a két évtizedes politikai kurzusra, ami nemzetiségi politikáját, kül- és szövetségi politikáját, hivatalos és félhivatalos közbeszédét, de még az államilag szponzorált kultúrát is az irredentizmus köré csoportosította. Az emlékmű szimbolizmusa egyszerű (leginkább talán a berlini holokauszt-emlékműhöz hasonlítható); a város (és egyben az ország) feltételezett „szívében” kapott helyett, onnan indulunk ki az aktuális téridőből, fokozatosan járva egy fordított Golgotát – hogy azután visszafelé ugyanazt az utat bejárva jussunk vissza újra a fényre. Az önsajnálat és az irredenta indulatok rutinja helyett a komplexum határozottan átélhető kompozíció, éles ellentétben amúgy az „1944-es állapotára visszaállított” Kossuth tér historizáló, üres szobraival.
És pont ez a baj vele: hogy a falakon feltűntetett településneveket az 1913-as utolsó „nagymagyarországi” helységnévtárból vették át egy az egyben (és így ez a sajátos, kőbe vésett kataszter éppen azt az erőszakos, kishatalmi gőgöt, a nemzetiségi kérdéssel szembeni dafke vakságot is reprezentálja, ami Trianon egyik oka volt), akár pusztán lustaságból és oda nem figyelésből elkövetett hibának is tűnhetne. Vagy – legyünk jóhiszeműek – szolgálhatná a szembenézést is azáltal, hogy nem csupán ábrázolja a „trianoni traumát”, hanem (kiaknázva, hogy az egész koncepció az út metaforájára épül) utal az odavezető folyamatokra is. Ám a helységnevek körül kibontakozó vitában a tervezők és a közreműködő szakértők világossá tették, hogy, akár a viccbéli agresszív kismalac, ők nem elestek ezzel a biciklivel, hanem így szállnak le róla. Vagyis eleve a magyarosított, a századforduló után hivatalosan, központilag kreált helységneveket akarták használni – és ezzel már korántsem a megfogalmazott „nemzeti összetartozásnak” emeltek emlékművet, hanem a dualista Magyarország intézményes rendjének; nem embereknek és az ő sorsuknak, de még csak nem is valamiféle tradíciónak, a soknemzetiségű Magyarország történelmi realitásának, hanem egy határozott, erélyes és az országot-nemzetet a huszadik század ciklikus tragédiáiba vezető politikai akaratnak.
Az a választói és hangadói réteg viszont, amelyet a NER kultúrkorifeusai hosszú évek óta tudatosan, a közköltséget nem kímélve nevelnek rá az újraélesztett, műanyagba fröccsöntött, szintetizátorokra hangszerelt irredenta giccsre, aligha lesz vevő erre a befelé monumentális, lényegében nonfiguratív szellemi kalandtúrára. Ők azok, akik máig 1956 („az ő 1956-uk!”) meggyalázásának érzik a „Vaskefét”, és nyílt, érthető, belakott szlogenekre vágynak. Sajátos módon – és éppen itt rejlik a tudathasadás – az emlékművet felavató Orbán miniszterelnök beszéde a szokásosnál is jobban hemzsegett az efféle hagymázaktól. A modern falakra a régi, naftalinos kacagányt aggatta, és beszéde – amit talán egy új fultoni beszédnek szánt? – a „Nemzeti Összetartozás” ürügyén Európa szétszakadását vizionálta, sőt üdvözölte; bővelkedett a harcias képekben, és olyan dohos lomokat húzott elő a történelem szemétdombjáról, mint a „minden magyar gyermek egy őrhely” képtelen szóképe. Miközben nem minden alap nélkül mutogatott az európai („nyugati”) dominancia hanyatlására (ami amúgy közhelyszámba menően magától értetődő), újra megfogalmazta az „egyedül vagyunk” veszedelmes ámítását, és ismét bejelentkezett valamiféle furcsa nagyhatalmi státuszra.
Teljesen mindegy tulajdonképpen, hogy mit szándékoztak mondani a tervezők az emlékművel, ha a NER hatalma önmagát beszéli bele. Számukra Trianon egy árok, ahogy a nemzet is az. Sáncárok, sírgödör vagy éppen lövészárok – mindenki döntse el maga. De nagyjából ezek a hivatalos értelmezési keretek.
(A lapunkban megjelenő publicisztikai írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.)