Benedek Szabolcs: Randevú

A Pesti Hírlap hétvégi kiadásából adjuk közre Benedek Szabolcs tárcáját.

A nő jegyzeteket készített. Papírra, tollal, a lehető leghagyományosabb módon. A lánya, ha tudna róla, biztosan kinevetné. Mert hát a telefonban is van olyan funkció, hogy jegyzetek. A nő persze tisztában van ezzel. Valamelyik szülői értekezleten – még a járvány előtt – egy férfi az előtte lévő iskolapadban folyamatosan a telefonját nyomkodta. A nőt nagyon zavarta. Mindig zavarja, amikor valaki nyomkodja a telefonját. Az első pillanattól fogva, amikor ilyet látott, az rögzült benne, hogy telefont nyomkodni nem szép dolog. Mintha az illető ezzel akarná világgá kürtölni, hogy maximálisan elzárkózik mindenkitől, és nem érdekli, mi folyik körülötte. A szülői értekezleten a nő rosszallóan a férfira nézett – igaz, csak a hátára tudott, de azt remélte, hogy neheztelése így is érzékelhető. Aztán amikor a férfi egyszer félrehajolt valamiért, a nő észrevette, hogy a férfi a telefonba jegyzeteli mindazt, amit az osztályfőnök mond. A nő akkor először elszégyellte magát. De ez csupán néhány pillanatig tartott. Nem sokkal később már arra gondolt, hogy a férfi valószínűleg villogni akar a vágódeszka méretű telefonjával, amelytől még ennyi időre se képes megszabadulni. Különben miért nem papírra jegyzetel, mint a többiek? Amúgy is csak lassan és körülményesen lehet a képernyőt nyomkodva írni. A nő legalábbis kizárólag így tud. Néha, amikor látja a lányát, milyen sebesen mozognak az ujjai, csodálkozik.

Szóval, nem árulta el a lányának, hogy tollal és papíron jegyzeteket készített. Amaz kinevetné. Hogy ez mennyire ciki már. A lánya például azt a közösségi oldalt is, amelyet a nő használ – igazából csak nézegeti az ismerősöket, nem szokott posztolni –, boomerek és nyuggerek ósdi játszóterének tartja. Az ő generációja másik platformon nyomul. Az ellen viszont kézzel-lábbal tiltakozik, hogy az anyja oda is regisztrálja magát, mert akkor, úgymond, látná az ő dolgait. A nő természetesnek veszi, hogy egy kamaszlánynak vannak titkai. Már persze ha titoknak lehet nevezni azt, amit akár millióan is láthatnak, kivéve a saját anyját. Viszont kvittek lettek azáltal, hogy a nő meg a jegyzeteket titkolja a lánya előtt. Aki azon is nevetne, hogy az anyja képtelen ezeket az infókat a fejében tartani. A nő valahol büszke rá. Mármint arra, hogy annyian vannak, hogy jegyzeteket kell vezetnie. Igazából hárman vannak, ám épp elegen ahhoz, hogy a dolgok összekeveredhetnek. Kínos lenne a gépészmérnököt a nebulóiról faggatni, a magyar–történelem tanárt pedig megkérdezni, hogy miért pont a csillagászat a hobbija. A harmadik afféle művészember, de hogy miben művész, az a levelezésükből eddig pontosan nem derült ki. Életművész, az biztos. A nőt mindjárt az elején lenyűgözte a laza hangvétel, meg az, ahogyan magától értetődő természetességgel keverednek az enyhén kifacsart magyar mondatokba az idegen szavak. A nő megnézte a házról és a kertről készült fényképeket – mindkettő hatalmas –, bizsergette az ujjait, ám nem kérdezett rá, hogy miből telt ilyesmire. Ráadásul egy olyan országban, ahol az itteninél magasabb az életszínvonal. Sajnos ez az ország most olyan színt kapott a járvány tekintetében, hogy nem volna szerencsés odautazni. De mindketten tervezgetik. Egyszer csak elindulnak majd a járatok is, anélkül, hogy a törlésüktől tartani kellene. Nem is baj, ha később. Addig lesz idő még inkább megismerni egymást és maximálisan fölkészülni a személyes találkozásra. Ami ettől olyan lehet, akár egy ünnep. A nő valamiért úgy érzi, hogy ez a férfi lesz az, aki miatt a lánya előtt fölfedheti a titkait. Mármint, hogy egyáltalán nem az az uncsi csoroszlya, mint akinek otthon, négy fal között tűnik.

A karantén alatt többekkel levelezett – bőven volt idő barangolni az ismerkedési oldalakon –, végül hárman maradtak. Ez most melyik is? A nő a mozgólépcsőn még egy utolsó pillantást vet a jegyzeteire. Kicsit késik, nem valamiféle magazin sugallta okból, miszerint egy nőnek illik ilyenkor egy kicsit késnie, hanem mert előtte levitte még egyszer a kutyát. Ki tudja, ő mikor ér haza, a lánya pedig egész biztosan későn. A kutyát még a férje hozta, nem sokkal a válás előtt, az eb akkor kicsi volt és cuki, mostanra sajnos elhízott, lelassult, és az egyik oka annak, hogy a nő otthonülő lett, elvégre valakinek muszáj az állattal törődni, ha már a lánya folyton a haverokkal lóg, a karantén alatt is alig bírta otthon tartani. Tényleg, mi lesz a kutyával, amikor elutazik a harmadikhoz? És a lányát itthon hagyhatja annyi időre? Mennyire is? A nő most nem gondol erre. A metró kijáratánál egy férfi áll. Valamennyire hasonlít a fotón lévőhöz. A nő látja, ahogy a férfi hirtelen a kezéhez kap, és gyors mozdulattal lehúz az egyik ujjáról egy gyűrűt, amelyet a nadrágzsebébe dug. A nő leveszi a maszkot, a ridiküljébe gyűri a jegyzeteket. Nem lassít.