Prőhle Gergely: Az öreg király kényszerű búcsúja

A királyi családok viselt dolgai – különösen a nyári uborkaszezon idején – gyakran kerülnek terítékre a különböző híradásokban, mindenekelőtt a bulvárlapokban. A társasági rovatok kedvelt témája, hogy egy-egy fejedelmi sarj éppen kivel és hol múlatja az időt, a szerelmek, intrikák, családi belügyek kiteregetése azonban gyakran elvonja a figyelmet arról a tényről, hogy az európai alkotmányos monarchiákban az uralkodó ház milyen fontos szerepet játszik az ország stabilitásának biztosításában.

Az agg János Károly, a trónjáról 2014-ben lemondott, majd 2019-ben a szélesebb nyilvánosságnak is búcsút intő korábbi spanyol király minapi bejelentése, miszerint elhagyja szülőföldjét, és a jövőben inkább egy módos barátjánál a Dominikai Köztársaságban húzza meg magát, jelentős belpolitikai vihart váltott ki Spanyolországban.

A döntés oka egy korrupció-gyanús ügy napvilágra kerülése volt, ami már egy ideje az igazságszolgáltatást is foglalkoztatja. Valóban nehéz magyarázatot találni arra a kérdésre, hogy János Károly miért kapott százmillió eurót a szaúdi királytól, amiből hatvanöt milliót rögtön tovább is utalt „közeli barátnőjének”, egy ötvenes éveiben járó német hercegnőnek – civilben üzletasszonynak, akivel korábban még egy, a spanyol államkasszából fizetett méregdrága afrikai elefántvadászaton is részt vett, ahol egyébként súlyos balesetet is szenvedett – rögtön a címlapokra katapultálva magát és „közeli barátnőjét”.

Nem kell nagy politikai éleslátás ahhoz, hogy bárki megállapítsa: a fenti hosszú mondatban összefoglalt sikamlós történet nem öregbítette a király és az alkotmányos monarchia hírnevét. János Károly fia, a 2014 óta uralkodó Fülöp, aki ráadásul egy polgári származású újságírónőt vett feleségül, kezdettől fogva szakítani akart apja barokkos életvitelével, hiszen világosan látta: a XXI. században a hagyománytisztelet kevés ahhoz, hogy a királyi család tekintélye az alattvalók körében töretlen maradjon. A példaszerű, médiatudatos életforma mellett a politikai józanság megőrzése az, ami a monarchiát a modern világ körülményei között is képessé teheti a túlélésre. Édesapja zavaros ügyében tehát neki mindenképpen lépnie kellett volna – ezt előzte meg János Károly elhatározása, amit rövid levelében azzal is kiegészített, hogy természetesen továbbra is áll a spanyol igazságszolgáltatás rendelkezésére.

A reakciókból kiderül, hogy a mérsékelt politikai erők mind bal-, mind jobboldalon továbbra is érdekeltek a királyi ház tekintélyének biztosításában. Ugyanakkor azok a baszk és katalán szeparatisták, akik a királyságot nemzeti szuverenitásuk börtöneként fogják fel, és azok a baloldaliak, akik a monarchiát merő anakronizmusnak tekintik, kárörvendve figyelik az öreg király önsorsrontó viselkedését. Nem véletlen tehát, hogy Fülöp mindent megtesz azért, hogy a személy és az intézmény között világos különbséget tegyen.

A történet persze leginkább szomorú, hiszen János Károlynak elévülhetetlen érdemei vannak a Franco tábornok halálát követő demokratikus átmenet alakításában, majd 1981-ben egy katonai puccs megfékezésében. Majd’ negyvenéves uralkodása során tett számtalan külföldi utazásával pedig világszerte megbecsülést szerzett a demokratikus Spanyolországnak, aminek egységét is megtestesítette. Csakhogy erre a botrányokra éhes utókor már aligha kíváncsi.