Az állam nem tesz semmit

2013-ban egy fiatal dán fotóriportert, Daniel Rye-t elrabolják Szíriában és 13 hónapig tartják fogva. Az ISIS csak jelentős váltságdíj fejében adja ki a foglyokat, de a dán kormány nem tárgyal terroristákkal. A közel két és fél órás, igaz történeten alapuló film elsősorban a túszdráma lelki mélységeit tárja fel megrendítő alapossággal.

Nietzsche azt írja egy helyütt, hogy „Az ember a legkegyetlenebb állat”. Akár a mottója is lehetne ez a mondat a filmnek, melynek forgatókönyvét az az Anders Thomas Jensen írta, akinek többek közt az Ádám almáit, a Zöld henteseket és a Férfiak és csirkéket köszönhetjük, ám itt nyoma sincs a fanyar humornak. A Daniel tulajdonképpen azt mutatja be, ami a túszmentős akciófilmekből kimarad: a pillanatok izgalma helyett a helyzet drámáját.

Minden egy bokatöréssel kezdődött: Daniel egy tornászcsapat tagjaként épp egy külföldi fellépésre készült, amikor a baleset érte, ezért kénytelen volt otthon maradni. Hogy – a családi nyomásnak engedve – valamit kezdjen az életével, fotósnak áll, és a közel-keleti konfliktusok kellős közepébe csöppenve, haditudósítóként az ott élő emberek hétköznapjait fotózza. Ártatlan munkának tűnik, de egy feszült közegben, ahol szinte napról napra változik minden, nem az. Danielt elfogják, először CIA-s kémnek nézik, majd az ISIS pénzt követel érte, míg több társával együtt napi szinten kínozzák, megalázzák őt.

A film párhuzamosan fókuszál Danielre és családjára: az egyik oldalon egy kilátástalan helyzetbe került ember küzdelmét látjuk a túlélésért, a másikon a szerettek kálváriáját, akik hiába várnak segítséget a hatalomtól, magukra maradnak.

Forrás: Vertigo Média Kft.

A dán kormány ugyanis nem tárgyal terroristákkal, így Daniel túszejtőivel sem. A fiú nővére ki is fakad egy ponton, hogy bezzeg, ha egy táska kokainnal kapták volna el a Közel-Keleten és most börtönben lenne, mindent megtennének a kiadatásáért. A dolog persze nem ennyire egyszerű, de sajnos ezt csak felszínesen érinti a film, ugyanis, ha a kormány kifizeti a nagy összegű váltságdíjat, azzal valójában egy terrorszervezetet támogat. Ez a – nagyon is jelentős – dilemma azonban némiképp el lett kenve a Danielben, elég egyoldalúan ábrázolja a magára maradt családot, ahogy mindent megtesz, hogy előteremtse az összeget.

Fontos szerepet kap az operatőri munka (Eric Kress, aki többek közt a kultikus Riget című sorozatban is közreműködött), hiszen a Dániában játszódó képsorokkal ellentétben a szíriai szekvenciákban rengeteg a közeli, szinte együtt szenvedünk Daniellel. A forgatókönyv pedig érzékletesen adagolja a rettenetet,

bár erősen naturális, mégsem viszi túlzásba a fizikai borzalmakat, sokkal erősebben fókuszál a lelki iszonyatra.

A bezártság, a megaláztatások és legfőképpen a bizonytalanság tapintható közelségbe kerül, és ezzel a film teljesítette is, amit elsősorban ígért: érzékletessé tette – ha átélhetővé nem is, mert az szinte lehetetlen a moziterem kényelmében – azt az állapotot, amikor az ember magára marad egy ellenséges közegben, ahol minden erő azon dolgozik, hogy elpusztítsa őt. Olyannyira hatásos lett ennek bemutatása, hogy érezhetően fel akarták oldani a film zárójeleneteivel, ami azonban elég sután és erőltetetten hat.

Végezetül szót kell még ejtenem a film hangsávjáról, hiszen itt mindenki azon a nyelven szólal meg épp, amin a való életben is beszélne az adott szituációban. Itt nem kezd a fogvatartó először arabul beszélni, majd kínos akcentussal folytatni a filmet gyártó ország saját nyelvén. A közös nyelv az angol, ezen kommunikálnak a különböző országokból érkezett emberek, amúgy viszont mindenki a saját nyelvén beszél. Ahogy a való életben, mert bármennyire is brutális, ez a film azt mutatja be.

Daniel
Dán-norvég-svéd filmdráma, 138 perc
Forgalmazó: Vertigo Média Kft.
Premier: július 30.

(Cikkünk eredetileg a Pesti Hírlap csütörtöki, digitális kiadásában jelent meg.)