„Ahány újrafordítás, annyi történet”

Totth Benedek írót, fordítót kérdeztük többek közt az újrafordításokról, szakmai cselekről, és arról, hogy hozzá lehet-e nyúlni a klasszikus fordításokhoz.

Cormac McCarthy regényeinek magyar nyelvű kiadása a Magvetőtől a Jelenkorhoz került, ön pedig nemcsak fordítja őket, de azokat, amik már korábban megjelentek magyarul, átnézi, átdolgozza. Miért van szükség erre?

Én igazából csak azt a két McCarthy-regényt néztem át, amiket fordítottam, Az út szövegére ráfért az újraszerkesztés, az Átkelésnél ennél talán többről is szó van, bár ez sem lett teljesen újrafordítva, inkább egy nagyon alapos ráncfelvarráson esett át. Az út szerkesztője Nádor Zsófia volt, az Átkelést pedig Greskovits Endre nézte át, aki maga is fordított McCarthy-regényt, talán pont a legnehezebb szöveget, a Suttree-t. Zseniálisan, teszem hozzá irigykedve.

Várható-e, hogy azokat a műveket, amiket nem ön fordított – például a Nem vénnek való vidék vagy az Isten gyermeke – teljes egészében újrafordítja?

Ilyesmire valószínűleg nem kerül sor, és nem is hiszem, hogy vállalkoznék rá. Bár nem ismerem a kiadó szándékait, és a két regény magyar fordítása közül csak a Nem vénnek való vidéket ismerem, ami szerintem nagyon jól sikerült. Az Isten gyermekét eredetiben olvastam, és még a Magvető keresett meg, hogy fordítsam el, de nem vállaltam el.  

Az utóbbi években egyre több újrafordítás jelenik meg. Mit gondol, mi lehet ennek az oka, hozzá lehet-e nyúlni a klasszikus fordításokhoz?

Erre nem tudok általánosságban válaszolni, meg kell nézni a konkrét címeket, mert simán lehet, hogy más-más okból dönt úgy egy kiadó, hogy új fordítást készíttet. A Szép új világot néhány éve újrafordítottam a Cartaphilusnak, így ennek a regénynek már három különböző szövegváltozata létezik. Eredetileg csak sima szerkesztésről lett volna szó, de mivel a fordító nem járult hozzá, hogy „belenyúljanak” a szövegébe, a kiadó úgy döntött, legyen új fordítás. De ott van a Zabhegyező/Rozsban a fogó, ami elég nagy indulatokat kavart néhány éve, talán még a szélesebb közönség ingerküszöbét is elérte a dolog, pedig amúgy ez a téma a szűk szakmán kívül nem sokakat hoz lázba. A Salinger-regény újrafordítása nem „kényszerből” történt, hanem, legalábbis, ha jól értettem, a kiadóban úgy látták jónak, ha nem toldozzák-foldozzák tovább az eredeti szöveget, és valami korszerűsítési szándékot is éreztem a fordító részéről. Röviden, ahány újrafordítás, annyi történet. Szerintem amúgy nem baj, ha egy regénynek (drámának, haikunak stb.) több változata is létezik, mert azért a fordítás, akármilyen hű az eredetihez, akármilyen pontos, mégis csak egy lehetséges értelmezése az adott műnek.

Számtalan könyvet, sőt képregényt is fordított. Melyik jelentette a legnagyobb kihívást?

Az Átkelés messze a legnehezebb munkám volt fordítóként, de igazából minden szövegben felmerülhetnek olyan problémák, amik megizzasztják az embert. Képregényt azért szeretek fordítani, mert még a prózához képest is hihetetlen fegyelmet követel, hogy a szöveg beleférjen a „buborékba”. Erre még egy külön módszert is kidolgoztunk a Sandman-képregények szerkesztőjével, Bárány Ferenccel. Begépeltem az eredeti szöveget, de úgy tördeltem, ahogy az eredeti buborékban volt, a magyar fordításnak pedig pontosan ugyanolyan „hosszúnak” kellett lennie, mint az angol szövegnek. Agyrém, de emlékeim szerint nagyon jól szórakoztunk.

Íróként is tevékenykedik. Hogyan hatott a fordítói munkája az írásaira?

Ezt nem hiszem, hogy szét tudom szálazni valaha is. Azt hiszem, hogy a szöveggel szembeni alázatot a fordításon keresztül tanultam meg, hogy addig kell gyötörni a mondatokat, amíg „jók” nem lesznek, amíg már nem döccennek sehol. De hogy ne kerüljem meg a kérdést: azt hiszem, az írásaimat inkább az olvasmányélményeim inspirálták. Legalábbis a Holtversenyen szerintem jobban érződik Bret Easton Ellis hatása, mint mondjuk Palahniuké, hiába nem fordítottam az előbbitől semmit, és fordítottam az utóbbitól két regényt.