Szoboszlai Dominik: „Mindig tudtam, hogy a földön kell maradni”

Erő, alázat, akarat, csibészség – interjú Szoboszlai Dominikkel, az új magyar focikinccsel.

Azóta rúgja a labdát, amióta járni tud. Édesapja, a korábbi NB I-es futballista, Szoboszlai Zsolt a kezdetektől próbálta kihozni a maximumot a fiából, és igyekezett hozzászoktatni a legnagyobb terheléshez. Meg is lett az eredménye a kőkemény munkának: a mindössze 19 éves Szoboszlai Dominik pillanatnyilag a világ egyik legjobb középpályása, akiért jelenlegi csapata, a Red Bull Salzburg akár 25 millió eurót is elkérhet. Az osztrák klubbal háromszoros bajnok és kétszeres kupagyőztes, a helyi bajnokság legjobb játékosává is megválasztották. Nyolcszoros magyar válogatott, akit nagyobb szabadrúgáskirálynak tartanak Cristiano Ronaldónál. A legutolsó hírek szerint az AC Milan lehet az új csapata, ahol akár évi 2 millió eurót is kereshet, de azt mondja, őt nem egy zsák pénz tenné boldoggá.

– Hol lenne most legszívesebben?
– Habár nincs túl jó idő, de otthon, a medencében.

– Kényelmetlenek a pályán kívüli feladatok?
– Nem, itt is elvagyok.

– Kicsi kora óta azon dolgozik, hogy a lehető legjobb focistává váljon, de mennyire volt nehéz beletanulni ebbe, az újságírókkal való kapcsolattartásba?
– Ugyanúgy felkészítettek rá, mint a focira. A menedzserem, Esterházy Mátyás és apukám segített benne. Megtanították, hogyan kell válaszolni a kérdésekre, hogyan ne adjak egyszavas válaszokat. Most már egész jól megy, régebben hatvan kérdésből hatvanra is elmondtam volna, hogy igen vagy nem.

– Azt hallottam önről, hogy igazi kihívás az újságírók számára, mert semmi más nem érdekli a focin kívül. Konkrétan azt mondták, hogy ennek a fiúnak a hobbija és a szerelme is a foci. Ez igaz?
– Igen, ez tényleg így van.

– Nem is érdekli semmi más? Például az autók?
– De, az autók igen! Szeretem nézegetni, hogy mivel járjak itthon, ha hazajöttem, melyik az, aminek jók a paraméterei, de ennél mélyebben nem.

– Igazi küzdőnek tartják, aki fiatal kora ellenére minden problémával, feladattal bátran szembenéz. Fel tud idézni olyan helyzetet, amikor legutóbb megremegett a lába?
– Nem nagyon szokott megremegni a lábam.

– A karrierjével kapcsolatban sem?
– Olyan még nem volt. De most lehet, hogy fog remegni a lábam. Körülbelül egy hete azon kattogok már, hogy mi lesz a jó, mi lenne a jó.

– A világ egyik legsikeresebb és legnagyobb múltú csapata, az AC Milan drukkerei szinte könyörögnek az Instagramján, hogy válassza őket. Ez a hízelgőbb, vagy pedig a tudat, hogy van klub, aminek több tízmillió eurót is megérne?
– Mindkettő egyaránt fontos egy játékos számára. Nagyon jólesik olvasni az üzeneteket, de nem ezen fog múlni a történet.

Fotó: Lakos Gábor

– Mitől ennyire jó?
– Mármint miben?

– Fociban, természetesen.
– Azt gondolom, megdolgoztam érte. Kicsi korom óta ezen dolgozom, hogy ilyen szintre eljussak, hogy ilyen csapatok sorban álljanak értem, ez kifizetődik, csak hinni kell benne.

– Azt mondta, hogy minden csak gyakorlás kérdése, akkor belőlem is lehet még jó szabadrúgás rúgó, ha mostantól 8-10 évet ennek a gyakorlására szentelek?
– Háát… Kicsit talán már késő szerintem. De ha valaki négyévesen elkezd focizni, ahogy én tettem, és folyamatosan arra törekszik, hogy a legjobb legyen mindenben, ívelésben, passzolásban, szabadrúgásban, tizenegyesrúgásban, akkor igen, a legjobb is lehet belőle.

– Miért ilyen fontos, hogy a legjobb legyen?
– Mert maximalista vagyok. Apukám is az. Annak nem látom értelmét, hogy azért csináljam, hogy ugyanolyan legyek, mint mások. Nem akarok olyan lenni, mint mások.

– Pedig már hasonlítgatják ehhez-ahhoz…
– Azért az nem olyan rossz, ha egy világsztárhoz hasonlítanak. Az viszont biztos, hogy a saját korosztályomban, vagy akár Európában sem akarok olyan lenni, mint az átlag. Többet akarok elérni, többet dolgozom és többet is akarok dolgozni, mint mások. Olyan dolgokat szeretnék, amikről nem nagyon álmodnak az emberek.

– Mik ezek?
– Bajnokok Ligáját szeretnék nyerni! Az volt az álmom kiskoromban, hogy a BL-himnuszt ne csak a telefonomon, vagy YouTube-on hallgathassam, hanem a pályán. Ezt mondjuk sikerült is már ötször hallanom. Akkor éreztem azt, hogy igen, ezt megcsináltam, de utána kitűztem egy újabb célt, hogy BL-t akarok nyerni, és ha így folytatom, talán ez nem is lesz annyira távoli cél.

– Ott, abban a pillanatban tudatosította magában, hogy ez most egy valóra vált álom?
– Nem, akkor ezen nem gondolkodtam. Akkor már benne voltam a meccsben, a játékra koncentráltam. De a lefújás után realizáltam, hogy ez megtörtént. Jó volt.

– A Liverpool elleni BL-csoportmeccsen az Anfield Roadon 0‒3-ról egyenlített, majd végül 4‒3-ra kikapott a Salzburg. Azt a meccset élete legemlékezetesebb eseményének nevezte. Mit tanult meg azon a mérkőzésen?
– Hogy egy ilyen csapat ellen ne próbáljam meg a 16-oson belül levenni a labdát, hanem inkább rúgjam el.

Fotó: Lakos Gábor

– Vissza szokta nézni magát?
– Nézegetni szoktam, hogy mi volt rossz, mi volt jó, de kifejezett elemzésekbe nem megyek, nem megyünk bele.

– Mikor lett az apukája álma az ön saját álma is?
– Szerintem akkor, amikor megszülettem. Lehetett volna erőltetni, de ha én nem akarom, akkor nem ment volna. Ha utáltam volna, akkor biztos vagyok benne, hogy abbahagyta volna, mert látta volna, hogy feleslegesen csinálja.

– Akkor is úgy gondolta, hogy minden befektetett munka meg fog térülni, amikor már iszonyú fáradt volt, de az apukája még visszaküldte néhány rúgásra?
– Ezt azért 11-14 évesen nem így gondoltam. Volt, hogy próbálkoztam, hogy edzés, gyakorlás helyett valami mást csináljak, hadd menjek be a városba, de mindig „nem” volt rá a válasz. Most viszont már megköszönöm neki, hogy akkor nem engedett el.

– Nem is próbált lázadni?
– Sok esélyem nem volt, hiába lázadtam volna. Néha-néha megpróbáltam, de hamar kiderült, hogy felesleges.

– Melyikük hiúbb? Úgy értem, melyiküknek fontosabb, hogy hibátlan legyen a teljesítménye?
– Apa egy nagyon célorientált ember, egész életében azért dolgozott, hogy én eljussak oda, ahol most vagyok. Mondhatom, hogy az egész életünket együtt töltöttük, én ültem a hátsó ülésen, ő vitt magával edzésre. Mindketten ugyanannyira akarjuk a maximumot. Elfogadom a véleményét, amit mindig elmond, és ha valamin javítani kell, akkor azt megpróbálom megcsinálni a következő meccsre.

– A külsőségekben viszont fogadni mernék rá, hogy mindenkinél hiúbb. Láthattuk, hogy milyen kényes a hajára. Ki érhet hozzá a hajához?
– Senki, tényleg senki. Legfeljebb a fodrász.

– Ha már család, van egy három és fél éves húga. Milyen testvérnek tartja magát?
– Szerintem jó vagyok. Szezon közben sajnos nem találkozunk sokat, most meglátogattak a végén két hétre, de őszintén mondom, nem volt egyszerű. Szembesültem a „miért-korszak” kérdéseivel… Miért megyek edzésre, miért oda, miért csak akkor jövök haza. Ez nekem furcsa, mert januárban találkoztunk utoljára, és ahhoz képest hirtelen rengeteget változott. De nagyon szeretem őt.

– A lányom nemrég azt kérdezte, hogy miért jó a foci. Megígértem neki, hogy most, ezen az interjún megkérdezem az egyik legjobb magyar focistától. Szóval, mit mondjak neki, miért jó a foci?
– Ha kicsi korában kezdi valaki, és örömet jelent neki, akkor egyszerűen azért, mert élvezi. De ha azért csinálja mondjuk a kislány, hogy az anyukájának, vagy bárkinek megfeleljen, az nem jó. Csak magának kell megfelelnie, magáért kell csinálnia. Én nem azért focizom, hogy a menedzseremnek vagy apának megfeleljek, hanem azért, hogy magamnak megmutassam, mire vagyok képes.

– Apukája említette egy interjúban, hogy bármilyen fegyelmezett és felelősségteljes játékos is, azért a csibészségét nem vetkőzte le. Ez miben mutatkozik meg?
– Van például egy másodedző, aki mindig szögleteket, szögletvariációkat gyakoroltat. Ennek ellenére az egyik meccsen teljesen az ellenkezőjét csináltam, amiből az egyik srác az év gólját rúgta. Akkor kiszóltam, hogy ez az én fejemben volt, nem a tiedben. Ebben kimerül a csibészség, de nem csinálok semmi hülyeséget. 14 éves koromig nem nagyon tudtam beleszólni az életembe, akkor elkerültem otthonról, és hát… hogy is mondjam, azért ott volt néhány év, amikor próbálgattam a szárnyaimat. Miután megszűnt felettem a teljes kontroll, rájöttem, hogy van élet a focin kívül, nem nagyon tűrtem, ha más rám szólt, de ez rövid ideig tartott és elmúlt, ahogy felnőttem.

Fotó: Lakos Gábor

– Említi a felnőttséget. Amikor kevés játéklehetősége volt a Salzburgnál, és tízből kilencen sértődötten otthagyták volna a csapatot, ön közölte az akkori edzőjével, Marco Roséval, hogy addig fog dolgozni, amíg vissza nem kerül. Ezt mérföldkőnek tartja a felnőtté válásban?
– Igen, az fontos lépés volt, azóta alap játékosa vagyok a csapatnak. Ha tízből kilencen jobbra mennek, én biztosan balra megyek, már csak azért is, mert a többiek a másik irányt választották. Én csinálom a saját magam útján. Nem akarok olyan lenni, mint a többi.

– Miért ilyen fontos, hogy különleges legyen?
– Mert nem olyan karriert akarok, mint a többi, nem olyan életet akarok, mint a többi, nem olyan házban akarok élni, mint a többi, nem oda szeretnék menni nyaralni, ahová a többi. Nekem ez fontos. Azért dolgoztam, hogy más legyek, és hogy felnézzenek rám.

– Azért fontos, hogy nyomot hagyjon az utókornak?
– Igen, azt szeretném, ha emlékeznének rám, ha tudnák, hogy itt jártam.

– Ehhez mondjuk elég jó kezdés, hogy idén az osztrák élvonalbeli bajnokság legjobbjává választották, és 1984-től kezdve ön a nyolcadik nem osztrák játékos ebben az értékelésben.
– És ez még csak az első lépcsőfok…

– Mi lesz a következő? Tanul már olaszul?
– Majd meglátjuk… Egyelőre nem.

– Azt mondják, könnyű nyelv…
– Ha esetleg úgy alakul és szükségem lesz rá, akkor ez egy jó hír…

– Mit csinál a szabadidejében? Azt ne mondja, hogy focizik.
– Pedig de. Szabadrúgásokat gyakorlok. Nem szeretek otthon lenni, nem az a típus vagyok, aki leül tévézni, sorozatokat nézni. Inkább megyek ide-oda a városban a haverokkal kávézni, vásárolni.

– Shane Tusuppal milyen volt a közös munka? Mit tudott kihozni önből?
– Jobb erőnléti állapotba kerültem. Nem sérülök meg olyan könnyen, habár eddig se volt sok sérülésem, csak kisebb becsípődések, húzódások, de az is eltűnt. 11 meccset végig tudtam játszani a szezonban szünet nélkül, úgyhogy úgy érzem, ez segített.

– Hol látja magát tíz év múlva?
– Egy spanyol, angol, olasz vagy német első osztályú csapatban, a bajnokság első három helyének valamelyikén.

– A karrierépítési terve konkrét vagy rugalmas? Eldöntötték előre, hogy X évet itt játszik, aztán X évet ott?
– Nem, ez sok mindentől függ. Főleg attól, hogy milyen szezonon vagyok túl, hogy megy a játék, hova lehet menni. Van egy tervünk, hogy merre szeretnénk indulni, hogy mi a cél, de ezek nem kőbe vésett szabályok.

– Akkor a több száz milliós fizetéseket sem hagyják figyelmen kívül, amikről olvasni lehetett mostanában?
– A pénzen nem gondolkodtam soha. Nem volt terv vagy cél, hogy elmenjek két év múlva Kínába. Nem az tesz boldoggá, hogy keressek egy zsáknyi pénzt, hanem az, hogy játszak 80 ezer ember előtt.

– Vagy hogy olyan sikere legyen, mint Cristiano Ronaldónak, akihez amúgy sokszor hasonlítják. Hogyan viszonyul ahhoz, hogy egyes mémeken szabadrúgáskirálynak hozzák ki a portugállal szemben?
– Jót nevetek rajta, de amúgy nem írnak hülyeséget. (nevet)

– Ez magabiztosan hangzik. De hol van a határ önbizalom és nagyképűség között? Azt vallja, hogy önbizalom nélkül nem lehet sikeres egy futballista, miközben a negatív kritikák szerint Szoboszlai Dominik egyszerűen csak nagyképű.
– Ezt sok esetben nem maga dönti el az ember, hanem a környezet. Ha ők nagyképűnek látnak, akkor teljesen mindegy, hogy én mennyire bizonygatom, hogy ez csak önbizalom, ők nagyképűnek fognak tartani. Ahogy már mondtam, senkinek sem akarok megfelelni, élem a saját életem, tudom, hogy nem vagyok nagyképű. Egy-egy beszólás bele kell, hogy férjen, de nem fogok azért megváltozni, hogy jobban kedveljenek.

– Az édesapja segít abban, hogy ne szálljon el?
– Tudtam mindig is, hogy a földön kell maradni. Volt olyan, hogy szóltak, hogy nyugodjak le, de nem azért, mert elszálltam volna. Elég gyorsan történt velem minden, és szerencsére nem azért kellett figyelmeztetni, hogy jöjjek le, hanem hogy ne is menjek fel. Megvan a saját önbizalmam, amit ‒ ahogy mondtam ‒ általában nagyképűségnek néznek, de nem érdekel, hogy mit gondolnak. Enélkül a világban eltűnik az ember.

Fotó: Lakos Gábor

– Hány BL-győzelmet álmodott meg?
– Annyit, amennyit csak lehet. Ha egy megvan, akkor boldog leszek. De nem akarom, hogy az legyen a vége. Most az volt a célom, hogy bemutatkozzak a BL-ben, jöhet a következő állomás, hogy megnyerjem. De hogy hányszor, azt majd meglátjuk.

– Milyen érzés példaképnek lenni?
– Nagyon jó! Élvezem, ezért is dolgoztam. Igyekszem tartani a fiatalabb szurkolókkal a kapcsolatot, csinálunk időnként nyereményjátékokat. Most jártam bent a volt csapatomnál, a volt iskolámban, hogy találkozzam velük, ezeket a programokat nagyon szeretem.

– Mit jelent válogatottnak lenni?
– Örülök, hogy ilyen fiatalon bekerülhettem, egy meccs után kezdő lettem. Folyamatosan ott vagyok, remélem, hogy így is lesz.

– Másképp lép pályára egy válogatott meccsen?
– Nekem minden meccs ugyanolyan, mindegyikre ugyanúgy készülök, mindegyikre ugyanúgy megyek fel, teljesen mindegy, hogy egy Eb-kijutásról dönt, vagy egy BL-mérkőzésről van szó.

– Akkor az edzőmeccsen is csak a maximum létezik?
– Persze! Mindennek megvan a miértje. Ha egy edzőmeccsen szórakozik valaki, akkor nem fog játszani a bajnokságban. Ha viszont a bajnokságban játszik, akkor behívják a válogatottba. Ha behívták és jól játszott, akkor kezdő lehet. Mindennek megvan a maga ritmusa.

– Vannak gyengeségei?
– Mindenkinek van. Most nem tudok kiemelni nagyon semmit (nevet). A pályán kívüli kötelezettségek mondjuk elég nehezen mennek. Ma például reggel tíztől itt vagyok délután négyig, ez elég fárasztó.

– Erling Braut Haalanddal milyen a viszonya?
– Jó volt nagyon, még mindig tartjuk a kapcsolatot. Ő egy kicsit elvont ember, pont az ellentétem, imád egyedül lenni, nem nagyon mozdul ki, vacsorázni is csak velem jött el. Ismertem őt, mert játszottam ellene U17-ben, és amikor a Salzburghoz került, tudtam, hogy milyen újoncnak lenni ebben a környezetben, engem is segítettek, úgyhogy gondoltam, hogy én is segítek neki, jóban lettünk. Az elejétől kezdve együtt voltunk.

– Van párhuzam a kettőjük karrierútja között? (Haaland a Salzburgtól a Borussia Dortmundhoz szerződött ‒ a szerk.)
– Majd kiderül… Tudom, hogy ki tudom hozni magamból a maximumot, és hogy ki tudom ezt húzni a végéig. Addig akarom ezt csinálni, amíg a végéig nem érek, a top-top-tophoz.