Connect with us
Pesti Hírlap, egy újság, sok élmény

Archív cikkek

Mácsai Pál: A kultúra sokszínű, aki ezt ki akarja lúgozni, az reménytelen dologba fog

Pesti Hírlap

Létrehozva:

Mácsai Pál színész, az Örkény Színház igazgatója nagyon ritkán ad írásos interjút. Ezúttal a Pesti Hírlap olvasóit tisztelte meg azzal, hogy válaszolt kérdéseinkre, melyeket elsősorban a színházak támogatásáról, a Terápia című sorozatról, a színészmesterségről, és Vidnyánszky Attila lapunknak tett kijelentése kapcsán tettünk fel.


– Mit szól ahhoz, hogy „a Karácsonyék által kiválasztott”, azaz fővárosi finanszírozásban tartott színházak között maradt az Örkény?

– Örülök és nem örülök. Jó, ha a fenntartó tiszteli a művészeti autonómiát és nem gyakorol ideológiai kontrollt a rábízott intézmények fölött, és mindenkinek rossz, hogy tovább hasad a színházi struktúra, ezzel a magyar kulturális élet. A színházak finanszírozásának szakadása megosztottságunk újabb jele, az úgynevezett kultúrharc része. A kifejezés régi, már magában önellentmondásos, célja ma valójában annyi, hogy ki költse el a művészetekre szánt adóforintokat. A hivatkozott világnézeti vagy értékkülönbözőség legtöbbször puszta szöveg. A kultúra sokszínű, aki ezt ki akarja lúgozni, az reménytelen dologba fog, szerencsére, de közben sokat árt magának a kultúrának. A kultúrkormányzat úgy fogalmaz, hogy a főváros eltolt magától néhány színházat. Fordítva van, a főváros megmentett néhány színházat attól a kéretlen öleléstől, amitől több színházat pénz hiányában már nem tudott megmenteni. Városi színháznak Budapesten mindig jobb lenni, mint nem városi színháznak. Tarlós István idején is így volt.

– Miért törvényszerű, hogy a főváros mindig kevesebb beleszólást akar, mint az állam?

– Mert Budapest kulturálisan is, politikailag is sokszínű világváros, és aki sikeresen akarja vezetni, annak ezt legalábbis tudomásul kell vennie, de azért jobb, ha szereti is. Ezt az adottságot az előző városvezetés is értéknek tekintette a színházaiban, nem problémának. Van egy örök frontvonal, ami ezt a helyzetet politikailag fenntartja: Budapest a legnagyobb adóbeszedő, és ezt az állam osztja vissza. A főváros hagyományosan azt mondja: ne vedd el a pénzemet! Az állam pedig ezt: de! Ez egy szuverenitási küzdelem, néha csak alku, máskor, mint ma is, harc. Aszerint, hogy az állam mit gondol az önkormányzatiságról. Ezért aztán a városhoz tartozó intézmények valamiképpen mindig túloldaliak, függetlenebbek a központtól, mint az oda tartozók: nem véletlenül vették el az önkormányzatoktól az iskolákat és kórházakat is. Hogy csak egy abszurd példát említsek, ahhoz, hogy mi most itt beszélgethessünk, nekem írásban engedélyt kellett volna kérnem a minisztériumtól, ha ők lennének a fenntartóink. Erre szelíden azt mondhatom, hogy nem szeretném, nem is tenném.


– Januárban Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház főigazgatója azt mondta lapunknak: „Valószínűleg az fáj Mácsainak, hogy csak három színház ment el, és nem huszonöt”. Ez tényleg így van?

– Megtisztelő, hogy Vidnyánszky távdiagnosztizál engem, de pontosabb leletet kapna, ha megkérdezné, hol fáj. Valóban szomorú, hogy kevés kőszínház állt ki, hiszen a függetlenek számosan voltak, ám ennek éppen az a rendszer az oka, amelyik csak a saját híveit kérdezi egy törvény megalkotásakor, és őket se nagyon. Vidnyánszky arra céloz, hogy néhány megátalkodott rendbontó áll szemben a derűs, boldog többséggel. Az igazság pedig az, hogy a többség szorong, és nem ért egyet az új előadó-művészeti törvény több elemével. Ez nem az egyetértés hallgatása, hanem a félelemé, és sajnos a közönyé.

– Miért nem jöttek el?

– Mert nem hittek abban, hogy érdemes, és mert féltek a retorzióktól.

– Milyen retorziók lehetnek?

– Anyagiak és személyiek.

– Fontos, hogy egy színház reflektáljon az adott társadalmi problémákra?

– Sokféle színház van. Az a színház, amelyik remekül eljátssza a My Fair Ladyt, értékes szakmai munkát végez, és nem foglalkozik a közélettel. Más színházakban pedig, például abban is, amelyet én vezetek, foglalkozunk vele, a mi alkatunkból ez a színházi hagyomány következik, de például Az ügynök halálában mi sem ezzel törődünk. A közélet természetesen nem egyenlő azzal, hogy valaki NER-ista vagy antiNER-ista. Ez csak az aktuális hatalompolitika felülete, a közélet ennél különb dolog.

– Többször mondta, hogy elfoglalt, amikor interjút kértünk öntől, már azután, hogy bezárt az Örkény. Talán sokan nem tudják, milyen elfoglaltságok vannak egy bezárt színházzal.

– Ami ennyire eltér a rutintól, abban mindent újra ki kell találni. Sok időt vesz el a működés és a bemutatók áttervezése, stratégiákat kell kidolgozni minden lehetséges forgatókönyvre. És főleg, a járvány lelki esemény is: van ez az applikáció a telefonon, ami hét végén kicsipogja, mennyit használtuk. Volt, hogy napi öt óra telefon, aztán a Zoomok, Skype-ok, Teamsek, mailek és így tovább. És a háztartás, és tanulás a lányommal.


– Újraindultak már a próbafolyamatok?

– Csak finoman. A színházban egymás nyakán vagyunk, zárt térben, emelt hangon beszélve, fizikai kontaktusokkal zajlanak a próbafolyamatok, vannak veszélyeztetett, idős színészek is. Inkább, mint mindenki, az összes felújítást és karbantartást is előre rántottuk a nyárról, ez is sok szervezést igényelt. Augusztustól próbálunk teljes gőzzel, szeptembertől játszunk. Ha minden így marad, persze. Arra is fel kell készülni, hogy részlegesen nyitunk, és arra is, hogy esetleg újra be kell zárni. Ma még csak remény, hogy a járvány elvonul, gondolni kell mindenre.

– Miből tudja fenntartani magát egy bezárt színház?

– A bevétel nagyon hiányzik, egy kőszínház Magyarországon általában három lábon áll, ez az egyik.

– És mi a másik két láb?

– Az állami és a városi támogatás. Előbbit esetünkben átvállalta a főváros, így ma a mi költségvetésünknek két lába van.

– Járt terápiára a Terápia című sorozat előtt?

– Nem.

– De volt valami képe arról, hogy néz ki egy ilyen folyamat?

– Ez egy szerep, és a szerző, Hagai Levi, eredetileg pszichológus: nagyszerűen beleírta a forgatókönyvbe a saját szakmáját. Maga a szaktudás a párbeszédekben van, abban, hogy a terapeuta mit kérdez, vagy kérdésre mit válaszol. A figyelem fajtáját kellett megtanulni, ebben volt is szakértőnk, természetesen, a második évadtól Ferenczi Andrea. Egy pszichológus legfontosabb munkaeszköze a személyisége, és itt én magam sem maradok ki, ahogy a színész sosem marad ki a szerepeiből. De olyan technikai fogásokat nem kellett megtanulni, mint pl. a Vészhelyzetben a sebészt játszóknak, hogy hogy vegye föl a kesztyűt.

– Ez egy jó szerep volt?

– Nagyon. Ritka szerencse eljátszani.

– Nem nehéz? Sokkal eszköztelenebb, mint egy átlagos szerep.

– Majdnem mindegy, hogy mekkorát mutat a színész abból, ami történik vele. Meg kellett tanulni ülni a fenekemen, vagyis meg kellett érteni, hogy egy pszichológus fegyelmezett, és nem ülteti ki az arcára a reakciókat, hanem főleg figyel. Ez a rejtőzködő aktivitás is tele van eseménnyel, fordulattal, csak nem tesszük a kirakatba.

– Pszichológiát hallgatott az egyetemen, ezt mennyire tudta hasznosítani?

– Az esztétika szakra jártam az egyetemen, és Bányai Éva professzornál pszichológiát is hallgattam. Elméletekből a filmben nemigen lehet semmit hasznosítani, a színészet gyakorlati mesterség. Majd ha esetleg megírom egyszer, amire akkor készültem, egy dolgozatot a színészet pszichológiájáról, talán akkor.

– Mondta, hogy meg kellett érteni, hogy egy pszichológus fegyelmezett, és eszerint kellett viselkedni. Ez mennyire volt nehéz?

– Meglehetősen. Én sajtkukac vagyok. Az első 4 részt újra is forgattuk az első évadban a 40-ből, így valójában 44 részt forgattunk le, mert nem voltak elégedettek az HBO-sok.

– És mégis maradt a szerepben.

– Nem úgy voltam rossz, hogy leváltsanak, csak a folyamat közben belejöttünk, mindannyian, hiszen ez egy féléves munka, és amikor láttuk, mennyivel összeszedettebb az egész az 5.-6. résztől kezdve, akkor megbeszéltük, és azt mondták: „egy életünk, egy halálunk, az első négy részt újraforgatjuk”.

– Az HBO azóta nem kereste meg szerepekkel?

– Nem, és jó ideig nem is fognak, legfeljebb kicsi feladatokkal. Én voltam a Terápiában a sorozatdoki, ez ráég az emberre. Merész rendező kell, hogy ettől ellépjen, például, mint Enyedi Ildikó. A Testről és lélekről című filmjében játszottam egy szerepet. Ő a Terápiát is rendezte, és tudja, hogy nem csak búvalbélelt értelmiségi vagyok, hanem bohóc is.


– A Terápia egy izraeli sorozat, amelyet minden ország magára adaptált. Megnézte más országok Terápiáját, vagy az eredetit?

– Nem.

– Szinkronszínészként is tevékenykedett, Tim Roth-nak, Alain Delonnak és O. J. Simpsonnak is kölcsönözte a hangját, de az utóbbi időben egyre ritkábban. Miért?

– A színházigazgatás mellett nem érek rá. A pályám elején sokat szinkronizáltam, szerettem is, de nincs már rá időm. Valamit le kellett adni, úgy alakult, hogy ez lett az.

– És nem hiányzik?

– Csak ha nagyon jó filmet látok. Ritkán.

– Nincs önben féltékenység?

– Én sose éreztem azt, hogy „na, ezt nekem kellett volna eljátszanom!”. A Terápiáért persze fájt volna a szívem, ott is volt casting, adhatták volna másnak is.

– Az egy cél volt, hogy megkapja azt a szerepet?

– Ha már elhívtak, hogyne, cél volt, lehetett látni, hogy nekem való. Nekem is: mert eljátszhatta volna más is, ugyanígy, vagy jobban. A féltékenység ilyen fajta hiánya egyébként kis alkalmatlanságot is jelez, a színészi pályán ez néha-néha nem árt, a féltékenységben van valamennyi hajtóerő. Ez nem azonos az áskálódással vagy intrikával – de szerencsére ezekkel sosem találkoztam, csak pletykákat hallottam róla. A színház- és mozitörténet tele van egyébként olyan történettel, hogy valaki helyett kapunk szerepet, mert a valaki nem ér rá, vagy nem vállalta – és viszont: én sem vagyok pótolhatatlan.

– Az Azt meséld el, Pista! már negyedszázada fut, ez az egyik legsikeresebb monodráma. Miért pont Örkény bőrébe bújt?

– Véletlenszerűen. Éppen nem kellettem sehol, ahova én vágytam, ahova pedig kellettem volna, oda nem vágytam. És rendeztem akkoriban egy könyvbemutatót Örkény István levelezéséből, ahol feltűnt, hogy a közönség nagyon élénken reagál. Nem úgy, ahogy könyvbemutatón szoktak. Arra gondoltam, hogy Örkény talán egyes szám első személyben is alkalmas színpadi alaknak. Bereményi Gézával összeszerkesztettük az ide illő szövegeit. Tudtam, hogy nagyon jó anyag, 30-40 estére számítottunk egy picike színházban, a Komédiumban. Most a 700. előadás környékén tartunk, nagy termekben is játszom. Itt sem én vagyok a találmány, hanem a műfaj és a szöveg. A mesélés ősi drámai gesztus, természetes módon működik ma is, és Örkény nagyon jó mesélő.


– Mit tud Örkény üzenni a mának?

– Aki sokat élt, és jól figyelt, annak a mondandója nem avul. Ez egy tipikus XX. századi élet, nagyon eredeti optikával.

Egy interjúban azt mondta, 35-40 éves koráig rossz filmszínésznek tartotta magát. Mi volt az a pont, amikor úgy érezte, jó filmszínész?

– Biz’isten nem gondolom, hogy különösen jó filmszínész lennék. De Sopsits Árpád Torzók (2001 – a szerk.) című filmje volt, amikor fedésbe kerültem magammal.

– Mi volt az, amitől ott sikerült?

– Amikor az ember összeérik valamire, nem szól cintányér meg tubazenekar, csak megtörténik. Mint amikor reggel arra ébredsz, hogy leesett a hó. Ez hogy történt ilyen csöndben, ilyen csodaszerűen? Tegnap még nem volt, ma már van. Utána következik a tudatos feladat: hogy amit megtanultál, ne olvadjon el.


Svébis Bence – Zelki Benjámin

(Interjúnk június 1-jén készült, és a július 3-i hétvégi kiadásunkban jelent meg először)

Legnépszerűbb cikkeink