Cserna-Szabó András: Az utolsó villamos

A Pesti Hírlap hétvégi kiadásából adjuk közre Cserna-Szabó András tárcáját. 

A maszk alatt alig kaptam levegőt, beizzadt a bajszom, a verejtékcseppek a felső ajkamon végigszánkázva egyenesen a szájamba tartottak. A villamoson rajtam kívül még négyen utaztak. Illetve hárman, mert a villamosvezető – akit nem láttam az ülésemről – nem utazott, ő dolgozott. Szóval hárman: egy hajléktalan, aki két ülésen feküdt, rettenetes bűzt árasztott magából, furcsamód (főként ősz loboncával) az öreg Lyotard-ra hasonlított. Guvadt, véres-szeszes szemével olyan posztmodernül bámult, mint aki teljesen kiábrándult már a nagy elbeszélésekből. Egy szürke néni, aki piros fejkendőt kötött a szája elé, valamint egy fiatal, szőke lány, aki az okostelefonját nyomkodta. Arra gondoltam, hogy az okostelefonok, kreatív igazgatók és intelligens gyurmák világában már régóta szörnyen butának érzem magam. És valahogy egyre jobban vonzódom mindenhez, ami olyan korlátolt, mint én. Mert milyen sötét például a lemezjátszóm! Nem tudja léptetni a számokat, nincs még távirányítója sem, az ember fogja a kart, ráteszi a tűt a lemezre, aztán csak szól Mozarttól a mágikus 21-es. Második tétel, Andante. Mérsékelten lassú, egyesek szerint egyenesen bugyuta kis dallam, de én mindig megkönnyezem. Csillogó, fekete, csehszlovák bakelitlemezről szól ez a csacsi kis csoda, Badura-Skoda vezényli a prágai kamarazenekart. (Annyira tyúkeszű vagyok, hogy még a vinylt is bakelitnak hívom, pedig hát minden okos tudja, hogy lemezek sosem készültek bakelitből.) A telefonom is szörnyen ostoba: lehet vele telefonálni, üzenetet küldeni, meg van rajta zseblámpa (ez, mondjuk, jól jön, mikor hajnalban besörözve kerülök haza, és a gangon kiégett a villanykörte). Ennyi. Se fényképezőgép, se internet, se GPS, se lépésszámláló, se semmi ezen a síkhülye maroktávbeszélőn. De a legbalgább mégiscsak a kávéőrlőm. Az tényleg semmi mást nem tud, csak kávét őrölni. Ezzel a dőre kávédarálóval darálom a gügye babkávét a karantén kezdete óta. A kezdetleges készülék egy első világháborús srapnelhüvelyből készült. Az oldala körben liánmintás, fényesre-sárgára kopott az évek alatt, a tetején egy bohó tekerő oktondi szárnyascsavarral. Egyszerű, mint a fakocka: felül bemegy a babkávé, tekerem, mint az őrült, alul meg kijön az őrölt kávé, ami rögtön mehet a kotyogóba. (Na, az is milyen egy együgyű jószág!) Szóval ez a kávédaráló még az ükanyjám, Benes Matild második férjének tulajdona volt. Dr. Palóczé. Ő hozta haza a hadifogságból. Benes Matildtól került nagyanyámhoz, Kispál Matildhoz. Mióta ő is meghalt, tizenöt éve, a daráló nálam van, de eddig még soha nem használtam. Fenn lakott a konyhaszekrény tetején. Aztán a karantén idején valamiért lekéredzkedett a helyéről. Málé egy szerszám, de kiválóan működik, pedig több mint százéves. Dr. Palócz okos ember volt, a jogtudományok doktora, működött Kolozsvárott és Pesten, majd 1913-ban Hódmezővásárhelyen lett polgármesteri fogalmazó. Mint az 5-ik népfölkelő gyalogezred tartalékos hadnagya a mozgósítás első napján bevonult, és már szeptember 11-én tűzvonalba került Drohobics és Sztrij között. Részt vett az uzsoki harcokban, összesen 17 ütközetben, még a kalapját is átlőtték. 1914. november 23-án Kispereszlő mellett esett hadifogságba. Kelet-Szibériába, Dauriába került zárt táborba, ahol nyelveket tanult. Később Vlagyivosztokba vitték. Hogy onnan hogyan keveredett Triesztbe, nem tudni. Szegény azt hitte, hogy már hazaért, otthon van. Hamar rájött, hogy az már egy másik ország. 1920. november 23-án érkezett meg Vásárhelyre, a Lázár utcába. Hat év, baszki! A hadifogolytáborból sok mindent hazahozott: a már említett és nagyon ügyefogyott kávédarálót, rajzokat a tisztiszállásról és egy füzetet, amibe fogolytársai saját kezűleg belevezették nevüket, címüket. A 84. név Szamuely Tiboré, aki hírlapíró és Budapesten van lakása a IV. kerület Városház utca 6. szám alatt. Dr. Palócz (mostoha-ükapám) 1921-ben elvette az 1914-ben megözvegyült Benes Mathilda Alojsia Johannát (ükanyámat), aki egy cseh származású budai gőzmalomigazgató lánya volt. Apám szerint dédanyja napi száz cigarettát szívott és az adólapjára pirossal volt rávezetve: „Vigyázat, veszélyes!” Mathilda Alojsia Johanna is ezzel a hadifogságban készült darálóval őrölte a kávét 1956-ban bekövetkezett haláláig. Akkor megint volt egy kis karantén… Így megy ez, gondoltam az éjszakai villamoson, és hirtelen arra eszméltem, hogy már csak én ülök egyedül a szerelvényen. Vagyis nem, mert a villamosvezető is jelen volt, momentán maszk nélkül üvöltött. – Maga teljesen idióta? Végállomás! Leszállás! Hahó! Magánál teljesen elmentek otthonról? Érti, amit mondok? – tudakolta ordítva a sofőr, aki egyébként szakasztott úgy festett, mint dr. Palócz a régi fotográfiákon: bajszos és nagydarab – mint Marián Labuda, a híres cseh férfiszínész. – Én, drága uram – mondtam sügér mosollyal –, nem értem. Nem értek én már semmit. Sőt semmit se. Olyan hülye vagyok, mint egy amőba, olyan tökkelütött, hogy hozzám képest a Sehallselát Dömötör az Pataki, a fejszámolóművész! Hát mit gondol, ha nem lennék agyhalott, akkor itt tömegközlekednék éjnek évadján a világjárvány közepén? – kérdeztem, majd elővettem hátizsákomból két dobozos cseh sört. Erre már Labuda is megenyhült, és azt mondta botor hangon, hogy bizony ő is totál zakkant: tombol a vírus, ő meg fel-alá villamostvezet itten, mintha nem lenne holnap… Vidáman teltek az órák, s a sörök után előkerült zsákomból a pálinka is. Az utolsó kép, amire a hajnalból emlékszem, ahogy Badura-Skoda vezényli a prágai kamarazenekart, csak úgy árad a Mozart a tágas remízben, s közben a bűzös hajléktalan is újra előkerül, beleszop a töménybe, és azt mondja fejét csóválva: − Az, hogy a mechanika és az ipar lépett a kézi kidolgozás és a mesterségbeli tudás helyébe, önmagában még nem katasztrófa, uraim, csak abban az esetben, ha úgy hisszük: a művészet lényegében egy zseniális egyéniség kifejeződése a kézművesség legmagasabb szintjén.