Archív cikkek
Százpróba
A fiam úgy 3–4 éves lehetett, amikor játék közben felém fordult és megkérdezte: „Apa, te székely vagy, Anya magyar, akkor én mi vagyok?”. „Te természetesen székely”– feleltem rá. „Jaj, de jó!” – mondta ő és játszott tovább. Ebben a rövid beszélgetésben benne van minden, ami velünk, magyarokkal történt az elmúlt száz esztendőben. Benne vannak mindazok a megpróbáltatások, amelyeken őseink keresztülmentek és benne van az a szétválaszthatatlan egység, amely nemzetünk legfontosabb erőforrása.
Száz esztendő: sok vagy kevés? – tehetjük fel a trianoni békediktátum századik évfordulóján a kérdést. Kisebbségi sorsban, tragédiák és kihívások között eltöltött életutak válaszolnak: sok. Mindazoknak fájdalma és keserűsége, kilátástalan időkben is szilárd kitartása, akik megélték a próbák sorát, amely valójában csak Trianonnal kezdődött, azt mondatja velünk: sok. Az ő küzdelmüket, mindennapokban való helytállásukat tagadnánk meg, ha elhallgatnánk a Trianon okozta sebeket, amelyeket máig nem tudtunk és talán nem is fogunk tudni véglegesen begyógyítani.
De mit tudunk válaszolni erre a kérdésre, ha egy egész nemzet szempontjából szeretnénk rá felelni. Az ember nehezen tudja megállni, hogy ne idézze fel a jól ismert mondást: „semmi sem tart örökké, százötven év alatt sem lettünk törökké”. És valóban: ha végigtekintünk a magyarság történetének kanyargós ösvényein, megláthatjuk azokat a mély árkokat is, amelyekbe belezuhanhattunk volna. Mohács, Arad és Trianon csak három azok közül az akadályok közül, amelyeknél kisebbek is elsodortak már birodalmakat és népeket. Mi mégis itt vagyunk. Több mint ezer esztendő eltelt, háborúk, birodalmak, politikai rendszerek jöttek és mentek, a magyarság azonban ma is a Kárpát-medence legnagyobb és legerősebb nemzete.
Ha ebből a szemmagasságból tekintünk az elmúlt száz esztendőre, akkor azt kell látnunk, hogy a huszadik század támadásai hatástalanok voltak rajtunk. Szét akartak választani minket: nem sikerült. Az elmúlt tíz évben összefogtunk és a minden időkben megtartott összetartozás-tudatunkra építve újraegyesítettük a magyar nemzetet. Újra egységes Kárpát-medencében, ország helyett nemzetben gondolkodunk és cselekszünk, a mindennapokban is megélhető valósággá tettük összetartozásunkat. Az anyaországi és a külhoni magyarságot összekötő szálak nemhogy gyengülnének, hanem sokkal inkább megerősödnek. A kutatási eredmények alapján azt látjuk, hogy a fiatalabb nemzedék számára a nemzeti összetartozás még természetesebb, mint szüleik számára. Egy friss felmérés szerint az anyaországiak 37%-ának van külhoni magyar ismerőse, de kutatásaink azt is mutatják, hogy a mostani főiskolások és egyetemisták körében ez az arány már 62%.
Gyengíteni akarták nemzetünket: nem sikerült. Az elmúlt években lehetőségem volt arra, hogy eljussak a Kárpát-medence és a világ legtávolabbi magyar közösségeihez. Azt tapasztaltam, hogy a magyarság erősebb, mint valaha. A külhoni magyar közösségek életereje nem apad: újabb és újabb nemzedékek adják át egymásnak az örökséget és látnak neki magyarságuk újraértelmezésének. Hazánktól nemcsak több száz, hanem több ezer kilométerre is van magyar élet, magyar szó, vannak magyar álmok és tervek. A Kárpát-medencében és a diaszpórában is működnek magyar szervezetek, van magyar iskola, magyar nyelvű hitélet, élő magyar közösség.
„Száz esztendő nem a világ” – hangzanak fel ismert népdalunk sorai új formában az idei nemzeti összetartozás napjára készített dalban. Ha közösen megélt ezer évünk távlatából tekintünk rá: valóban nem az. A szétszakítottságot határokon átívelő nemzeti összetartozássá változtattuk. A Kárpát-medencében magyarnak lenni ma hátrány helyett újra előny.
A „százpróbán” tehát túl vagyunk, a huszadik század kihívásaiból még erősebben jöttünk ki. Minden esélyünk meg van rá, hogy a huszonegyedik a magyar nemzet évszázada legyen.
Potápi Árpád János
nemzetpolitikáért felelős államtitkár
(A publicisztika a PEsti Hírlap június 5. számában jelent meg.)