Archív cikkek
Amikor megszólalt a mozi – az első bizonytalan lépések a magyar hangosfilm történetében
1931. április 28-án kezdték el forgatni az első magyar hangosfilmet, a Kék bálványt, melyben olyan színészeket láthattak viszont a vásznon a nézők, mint Jávor Pál, Gózon Gyula és Radó Nelli.
Bár a film csúfosat bukott, filmtörténeti jelentősége vitathatatlan: ezzel az alkotással indult be a hazai hangosfilmgyártás. Ennek kapcsán ma bepillantunk azokba a kezdeti nehézségekbe, melyekkel a film megszólalásának számolnia kellett.
Ha hihetünk a filmtörténészeknek, a hangosfilm megjelenése elsősorban nem esztétikai, hanem anyagi döntés következménye volt a Warner Brothers részéről. Lewis Jacobs írja The Rise of American Film című könyvében: „kétségbeesett kísérlet volt a csőd elhárítására”. 1929-ben járunk, a híres „fekete kedd” (október 29.), a Wall Street összeomlása és a gazdasági világválság kezdete szinte egybeesik a hangosfilm megjelenésével.
„Önök eddig nem hallottak semmit”
A filmek hangosítása kezdetben a költségek visszaszorítását szolgálta. Már az 1910-es években is voltak rá kísérletek, azonban az első, jelentős áttörés 1925-ben jött el, amikor a Western Electric piacra dobta lemezhangos rendszerét, melynek köszönhetően az előre felvett hang, fonográflemezről lejátszva szinkronba hozható volt a képpel. Elsőként a Warner Brothers stúdió élt a lehetőséggel, mivel
az előre rögzített hang lejátszása jóval olcsóbb volt, mint az élő zene és hanghatások a vetítések alatt.
Az első, hivatalosnak számító hangosfilmet 1927. október 6-án mutatták be. Igaz, a korabeli revüsztár, Al Jolson főszereplésével készült A dzsesszénekes képsorai alatt esősorban zenekari kíséret hallható, és csak négy jelenetben van ének és szöveg. Itt hangzik el a híres, önreflexív mondat Altől: „Önök eddig nem hallottak semmit”. A filmért a Warner 1929-es Oscar-díjátadón megkapta az életműdíjat. Az első, teljes egészében hangos filmre sem kellett sokáig várni: 1928-ban került mozikba, New York fényei címmel.
Beáldozni a hangért a képet
Az, hogy hangja lett a filmnek, olyan problémákkal szembesítette a stábot, amik korábban fel sem merültek. Ilyen volt például, hogy a filmfelvételeknél a mikrofonok minden hangot rögzítettek, minden külső zaj belehallatszott a felvételbe. Többek közt a kamerák berregése is. Ennek kiküszöböléseként a kamerákat hangszigetelt dobozokba tették, amiket viszont nem lehetett mozgatni. A párhuzamos vágást végül úgy oldották meg, hogy három kamerát használtak egy jelenet felvételéhez: „Az egyik kamera normál lencsével a távoli képet rögzítette, mellette a másik teleobjektívvel félközeli felvételt készített, míg a harmadik kissé más szögből vette filmre a történést. Volt, hogy háromnál is több felvevőgépet használtak” – olvasható A film története című könyvben. Ám ezek a beállítások így is kényszerűen statikusak voltak, ellentétben a némafilmes kameramozgásokkal.
A hangosfilm kezdetén még nem volt lehetőség külön sávokat rögzíteni, így mindent egyszerre vettek fel.
A zenés jelenetek felvételei úgy zajlottak, hogy egyszerre rögzítették a muzsikát és a párbeszédet. Van egy híres werkfotó a Warner Bros. egyik filmjének külső felvételéről: három, különböző szögben elhelyezett kamera a padon ülő pár felé van irányítva, fölöttük egy mikrofon veszi a párbeszédet, tőlük balra – a kamerák látószögén kívül – egy komplett zenekar játssza a kísérőzenét, amit két mikrofon rögzít közben.
A bálvány ledől, de irányt mutat
A magyar filmgyártás úgy kezdett bele a hangosfilmbe, hogy valójában kimaradt a némafilmek művészi korszaka, a hazai film egyértelműen a tömegkultúra jegyében született. „Aki érvényesülni akar, nem tanácsos magasan szárnyalnia” – írja Balogh Gyöngyi és Király Jenő a magyar film műfaj- és stílustörténetét feldolgozó, „Csak egy nap a világ…” című könyvében. Ráadásul a külföldi némafilmeket hazánkban is le lehetett vetíteni, hiszen nem volt különösebb nyelvi akadálya a történet megértésének. Az idegen nyelvű hangosfilmekkel azonban már más volt a helyzet, és akkoriban még se szinkronra, se feliratozásra nem volt lehetőség.
Minden bizonnyal az amerikai film hazai népszerűségének köszönhető, hogy első hangosfilmünk, a Kék bálvány úgy hat, mintha koprodukcióban készült volna. A cselekmény helyszíne Amerika, és egy amerikai-magyar szerelmespárról szól. A filmet 1931. szeptember 25-én mutatták be a budapesti Royal Apolló moziban, és hibába szerepelt benne többek közt Jávor Pál, Gózon Gyula és Radó Nelli, a közönség tetszését nem nyerte el.
Érdekes módon, nem az új technika, a hangosfilm volt ellenére a nézőknek, hanem a film témája.
Az amerikai hétköznapokat bemutató sztori túlságosan távol állt tőlük. Műfaját tekintve a bemutatón vígjátékként határozták meg, de erősen tetten érhetők benne a bűnügyi filmek jellemző vonásai is. Ennek alapján még érdekesnek is ígérkezik a Kék bálvány, de a csapnivaló forgatókönyv és az a tény, hogy egyszerre dolgozott néma- és hangosfilmes motívumokkal, végképp sikertelenségre predesztinálták.
A kudarc azonban szerencsére nem tántorította el a filmeseket attól, hogy újabb hangosfilmeket készítsenek, így a Kék bálvány hibáiból, kiforratlanságából tanulva a magyar film elkezdett beszélni. Nem sokkal később, november 27-én mutatták be a Hyppolit, a lakájt, ami már jóval közelebb állt a hazai közönséghez, hatalmas siker lett, amit az is bizonyít, hogy sokan ezt az alkotást tartják az első magyar hangosfilmnek, megfeledkezve a Kék bálvány bukásáról.
Bátor és kíváncsi olvasóink itt megtekinthetik a Kék bálványt:
