Színház nélkül lehet élni, de minek

Még ki sem heverte a színházi világ a tavalyi tao-drámát – néhányan beleremegtek, mások belepusztultak – máris jött a zaklatási botrány, melyben balliberális művészszínház és magyarkodó szélsőjobboldali teátrum egyaránt leszerepelt. Majd jött a kormány részéről a retorzió: olyan színház fenntartásába nem szállunk be, ahol immorális zaklatók lehetnek vezető művészek – hangzott a nem túl cizellált ítélet. Ez azonban még csak halványszürke előjáték volt mindahhoz képest, ami napok óta a fővárosi közgyűlés környékén, a DK és a Fidesz finanszírozással és Bán Teodóra személyével összefüggő keresztbe zsarolási színműveként ment, tetézve mindezt az Eszenyi Enikő körül kirobbant botránnyal. Az igazán nagy csapást azonban nem a pártok, nem a kormány, még csak nem is a hatalmukkal visszaélő, szexuálisan túlfűtött direktorok jelentették, hanem a koronavírus okozta állami intézkedések.

Mostantól sem körúti polgári színjátszás, sem kozmopolita entellektüel színészet, sem szirupos musicaldömping nem lesz. Nem vívódik Hamlet, hogy megölje-e nagybátyját, Molnár Ferenc színpadi fegyvere nem sül el. Nóra nem hagyja el férjét és gyermekeit sorsára ébredve, és az érzékeny idegzetű Blanche sem őrül bele abba, hogy múltját és jövőjét egyszerre veszíti el.

Innentől egész egyszerűen nem lesz semmi, csak a síri csend. Már a stúdiószínházakra sem számíthatunk, a Vígszínház Házi Színpada nem játszik és Mácsai Pál is bejelentette, hiába 77 férőhelyes az Örkény stúdiója, az ottani előadásokat sem tartják meg. Für Anikó revelációszámba menő Vizynéjét nem viszi haza a néző, és Zsigmond Emőke sem suvickolja a padlót Édes Annaként önnön testével, tökélyre vikszelve a szolgalelkűséget. Marad A mi kis falunk, a Helyszínelők vagy az Álarcos énekes. Horribile dictu a Fábry-show.

Azt mondják, a magyar leleményes nép. Bizonyos színházak már fontolóra vették, hogy közvetítik az előadásokat a neten. Talán néhány stúdiószínház nem zár be. Eljöhet a lakásszínházak ideje. Talán lesznek kamarakoncertek vagy negyven fős jazzvacsorák. Alkalmi utcai performanszok jönnek létre. Mert színház nélkül élni lehet, de minek. Peter Brooktól tudjuk: „ha valaki átmegy egy üres téren, és egy másik nézi, az már színház”. Maszkban is lehet játszani, a régi görögök is így tettek. Ha két ember táncol, az már egy pas de deux. A legtöbb jazzbanda háromtagú. A vonósnégyesekről és fúvósötösökről nem is beszélve. Még mindig marad 95 ember.

Ma este hétkor a függöny nem gördül fel. Sem a fővárosi, sem az állami, sem a vegyes fenntartású színházakban. Se színész, se néző, se finanszírozás, se katarzis. A Koronavírus című darabot az élet játssza mindennapjaink deszkáin. Reméljük, egyfelvonásos lesz, kevés szereplővel.