Ha szórakozásnak tűnik, akkor jól csináljuk

15 éve járja a kórházakat, ahol mosolyt varázsol a beteg gyerekek arcára. Látott nevetést, fájdalmat, halált, de már az első pillanatban kiderült: tőle nem lehet mást kapni, csak örömet és energiát. Dr. Pirulával, azaz Nagy Eszterrel beszélgettünk.

– Dr. Pirula – honnan jött a név?

– Ezt az egyik első kórházi bevetésen – mert mi így hívjuk – kaptam. Korábban más volt a nevem, amire, őszintén, már nem is emlékszem. A kollégám, Kukucska, akivel az első pár alkalommal dolgoztam együtt, rám nézett, nem jutott eszébe a bohócnevem, és annyit mondott: dr. Pirula. Így alakult ki a mostani nevem, és szerintem jobb, mint az előző volt.

– Dr. Pirula milyen ember?

– Nagyon jó fej, sokkal jobban szeretnék rá hasonlítani a való életben. Pirula mindent elfogad, és mindent úgy szeret, ahogy van, kivétel nélkül. Minden helyzetben meg tudja találni azt, amit szeretni lehet, és erre rá is tud mutatni. Akár a kórházi létben is. El tudja mondani, hogy miért mondható normálisnak az, ami van. És ami a legfontosabb tulajdonsága, hogy nem ítélkezik. Számára mindig süt a nap, mindig arra megy, amerről a fény jön, és ezen az úton elvisz magával bárkit, aki szeretne vele menni.

– És ezzel szemben ön?

– Én ennél sokkal türelmetlenebb vagyok. Alapvetően optimista és szeretettel teli embernek tartom magam, de azért a hétköznapokat és a nehézségeket nehezebben élem meg. Lelkiismeret-furdalást is tud néha okozni, ha napközben egy nagyon jó fej Pirula vagyok, aztán hazamegyek, lekerül a piros orr, és önmagam leszek. Pirula egyébként nagyon nagy hatással van rám, rengeteget tanultam tőle. Megtapasztalhattam, hogy mi az, ami igazán fontos. Az emberek sok minden miatt panaszkodnak, de ha valaki heti kétszer-háromszor bemegy a kórházba a beteg gyerekekhez, átértékeli a problémáit.

– Mikor döntötte el, hogy bohócdoktor akar lenni?

– Sokáig nem tudtam, hogy pontosan merre visz az utam. Jól mozogtam színpadon, szépen énekeltem, de nem találtam azt, ami igazán nekem való lett volna. Aztán a ’90-es években láttam a televízióban, hogy itthon is elindult a bohócdoktor-mozgalom, és már akkor nagyon megtetszett. Mégis 2003-ig vártam, hogy belevágjak, én ilyen vagyok, de végül ebben találtam meg mindent, amit kerestem. Akkor elkezdtem a workshopokat, ami egyfajta felkészítés. Aztán mentem a már dolgozó bohócdoktorokkal a kórházba, hogy megfigyeljem, hogy megy ez élesben egy bevetésen. Csak ezután vettem fel először a piros orrot.

– Milyen érzések kerítik hatalmába, amikor felveszi az említett orrot?

– Nekem mindig is nehéz volt felmenni a színpadra, de amikor ott voltam, már minden ment. Ez is kicsit ilyen. 15 év után is nehéz elindulni, de minden nap más. Párban dolgozunk, és minden párnak megvannak a maga bemelegítő játékai. Ilyenkor egymásra kell hangolódnunk, hogy a játékosság, amivel a gyerekek között dolgozunk, előjöjjön, ezért minden nap más és más.

– Ez egy munka?

– Igen, nagyon is az. Kemény, de jó munka. Nagyon hálás vagyok érte a mindenhatónak, hogy az, mert számomra nem létezik másik olyan munka, ami ennyire a beteg gyermekekre fókuszál. Sokan azt hiszik, hogy szórakozni megyünk be a kórházba, de ez nem igaz. Ellentmondás, viszont remélem, hogy csak szórakozásnak tűnik, mert akkor jól csináljuk. Ehhez a munkához kell egy radar, amivel fel tudjuk mérni, hogy éppen melyik gyerek zárkózottabb, és melyik befogadó, egyáltalán, melyikkel lehet foglalkozni. Nem erőszakoskodunk. Hagyjuk, hogy maguktól nyíljanak meg a gyerekek és a szülők, de ha nem erre van szükségük, akkor csak hagyjuk, hogy nézőként vegyenek részt az egészben. Az a fontos, hogy biztonságban érezzék magukat, amikor ott vagyunk, de közben jókat szórakozzunk együtt. Nekem van a világon az egyik legjobb munkám, de komolyan.

– Miben mások, mint a cirkuszi bohócok?

– Nem vagyunk annyira harsányak, nem használunk annyi sminket, mindenkinek van egy egyéni stílusa, nemzetközi trénereink a Francia Bohóciskolát képviselik. A mi célunk az, hogy a beteg gyerekek el tudják felejteni a fájdalmat és a kétségbeesést. Amikor egy gyermek bekerül egy kórházba, vizsgálatokon kell átesnie, együtt kell működnie idegen emberekkel, mindenki vár tőle valamit, de a bohóc nem. A bohócdoktor lehetőséget ad arra, hogy a félelemtől beszűkült perspektívát felváltsa egy oldott, játékos légkör. Intenzív Mosoly programunkban a műtét előtti órákban végig a gyerekkel és a szülőkkel vagyunk. Az elején még zárkózottak, félnek, ezt kell nekünk oldani. Volt olyan, hogy egy bizonyos idő után a szobában már mindenki beszélgetett mindenkivel, sikerült őket feloldani abból a feszültségből, ami előtte bennük volt. Erre egyébként lenne is igényük a szülőknek és a gyerekeknek, de abban a környezetben, helyzetben ez nem jön ki az emberből. Ezért vagyunk mi, bohócdoktorok, hogy oldjuk ezt a fajta stresszt.

– Pozitívan, mosolyogva beszél erről, holott beteg, vagy éppen haldokló gyerekekkel foglalkozik. Hogyan tudja ezt kezelni?

– Külső szemlélőként nehezebb, ezt tapasztaltam. Amikor még csak „betanultam”, civilben néztem a bohócdoktorokat, ahogy dolgoznak, előfordult, hogy ki kellett mennem a szobából, mert elérzékenyültem. Volt olyan, aki végigcsinálta a felkészítő workshopokat, és amikor először ment megfigyelőként, akkor azt mondta, hogy ő erre képtelen, kilépett. Abban a pillanatban, ahogy az ember felveszi a piros orrot, már más dolga van, másra kell fókuszálni. Ilyenkor is látjuk a gyerekeket és a szülőket, érezzük a súlyát az egésznek, de van egy feladat, amire koncentrálunk. Minden hónapban foglalkozik velünk pszichológus, akivel megbeszéljük a történéseket, helyretesszük ezeket az eseményeket.

– A nevetés a legjobb gyógyszer – ez a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány mottója. Mennyire tapasztalta meg ezt?

– Az biztos, hogy a nevetés beindít olyan folyamatokat, amiket mi nem látunk. Hatással van a légzőrendszerre, a szívre és az érrendszerre, a fájdalomérzésre és a stresszre, és az immunrendszer működésére. Az orvosok figyelik ennek a hatását, és egyre több kutatás van világszerte a témában. Zenekaraván programunk során dolgozunk speciális törődést igénylő gyerekekkel is, ahol kapunk egy jellemzést róluk. Volt, hogy azt írták, egy kisfiú nem szereti az érintést. Nos, nekem úgy kellett végig játszanom, hogy az a kisfiú, aki a leírás szerint nem szereti a testi kontaktust, végig a hátamon lógott, a kezével és a lábával erősen szorított. Megcáfoltuk a jellemzést, szerintem ez például sokat elárul a nevetés erejéről. Rendkívül jó látni, ahogy a nagyon zárkózott gyerekek is szépen lassan kinyílnak.

– Gyerekek mellett idősekkel is foglalkoznak. Az a környezet milyen?

– Teljesen másfajta munka. A gyerekeknél eleve megvan a játékosság, ami – jó esetben – egy hívószóra kijön. A felnőttek között viszont vannak olyanok, akik először elzárkóznak, mondván: ez nem nekik való. Emlékszem, volt egy idős hölgy, aki feküdt, ízületi problémái voltak, és mindig fájlalta valamijét. A bohócpárom odament hozzá, és azt mondta, hogy meg akarja kérni a kezemet, segítsen neki ebben. Ezzel a kéréssel valamit eltalált, mert a néni felült, és rögtön elkezdte mesélni, hogy az ő férje hogyan térdelt le elé. A hölgy kinyílt, és onnantól kezdve mindig be kellett mennünk hozzá, sőt még táncolt is, amikor régi slágereket énekeltünk. Őket inkább a régi, múltbéli dolgokkal, fiatalkoruk zenéivel lehet megnyitni.

– Van, aki a szívéhez nőtt?

– Mindig van, a gyerekeknél és az időseknél is. Van olyan, akivel jobban megtaláljuk a közös hangot.