Elment a nagy mesemondó

Meghalt Csukás István.

Ő volt az az író, akit mindannyian szerettünk. Vagy legalábbis mindannyian viszonyultunk hozzá valahogyan. És ez a viszonyulás jó volt. Nemcsak mert gyerekkorunk nem létezett Pom Pom meséi vagy a Nagy Ho-ho-ho-horgász vicces, ugyanakkor megejtően emberi története nélkül. Mindannyian emlékszünk az örök Gombóc Artúrra, aki mindenféle csokoládét szeretett. A szeretetéhes Süsüre, akinek vidám lelkét senki se érti, se gyerek, se nő, se férfi. „Senki, senki itt a világon, mi is az én titkos, nagy álmom” – kántálta Csukás a híres egyfejű rímeivel, pedig érteni látszott őt az azóta felnőtt három-négy generáció. S bár gyerekkönyvszerzők jöttek, mentek, ő mindig ott volt a könyvespolcainkon, a fejekben és a tévében.

Csukás a hatvanas években fordult a gyermekirodalom felé, de nagyszerű költő is volt, és színdarabot is írt. Kossuth-díjas író, a Nemzet Művésze volt, megérdemelten.

„Szerencsés ember vagyok, hogy abból élhetek, amit szeretek csinálni, emiatt már pusztán abban is örömöm telik, hogy még lélegzem” – mondta tavaly nyáron egy népszerű magazinnak. S hát létezik-e szerencsésebb élet annál, mint amikor az ember hivatása azonos a létével?

Mindannyiunk nagy öreg mesemondója fölszállt a mennyekbe.

KA