Connect with us

Kiemelt hírek

A macskák megrögzött sorozatgyilkosok

Létrehozva:

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / Pesti Hírlap

Van megoldás a természet és az ember harmonikus együttélésére. A nádi farkastól akkor sem kell félni, ha toportyánféregnek nevezik, nem úgy a kicsinyét féltő vaddisznótól. Csányi Sándor vadbiológussal, a Vadvilág Megőrzési Intézet vezetőjével beszélgettünk: a valóság nem azonos a rajzfilmekkel.

Mi szükségünk van állatokra a városban?

– Az ember mindig is együtt élt állatokkal, környezetünk része az állatvilág is. Amíg nem zavaró, amíg nem okoz kárt és nem jelent olyan veszélyt, ami az ember számára kezelhetetlen, addig ezek az állatok nyugodtan élhetnek a környezetünkben.

Nem okoz kárt? A harkály leveri a vakolatot, a nyest szétrágja a kocsiban a kábelt, a vaddisznó feltúrja a kertet, az aranysakál pedig elviszi kertből a kutyát.

– Ezek azok a szélsőséges esetek, amikor meghaladja az emberek tűrőképességét az adott faj által okozott kár – bár ez a „kár” sokszor csak kellemetlenség, vagy kényelmetlenség. Ilyen esetekre szükség lenne egy kompenzációs mechanizmusra, vagy olyan megoldásra, amivel az állat távol tartható vagy elriasztható, és nem fog a jövőben megtörténni ugyanez a kártétel.

A napokban tele volt azzal a helyi sajtó, hogy a pécsi kertvárosban, a Tettyén, ahol eddig a róka volt az állandó vendég, most már az aranysakál is megjelent. Az pedig mégiscsak valami farkasféle.

– Jól el kellene választani egymástól a meséket és a valóságot. Sajnálatos tény, hogy az emberek, tájékozatlanok és nagyon könnyen elhisznek különböző fajokról olyan véleményeket, aminek vagy nincs, vagy nagyon kevés alapja van. Nem biztos, hogy az embernek ki kell ugrania az ablakon, mert véletlenül azt olvasta, hogy ez az egyetlen lehetőség a menekülésre. Abban, hogy Pécsen aranysakált láttak, semmi különlegesség nincs. A faj a ’90-es évek elejétől a déli országrészben telepedett meg, itt kezdődött az az állománynövekedés, aminek eredményeként mára az aranysakál szinte egész Magyarországot belakta. Somogy és Baranya megyében a legnagyobb az aranysakál sűrűsége. Így jó esély van arra, hogy lakott területeken, kertvárosban találkozni lehessen vele.

A nádi farkas azért mégis más, mint a róka. Még a nevében is benne van, hogy farkas.

– Nincs benne a nevében, hogy farkas, mert aranysakálnak hívják. Az, hogy a népnyelvben milyen nevei vannak valaminek, az kifejezheti például azt, hogy az emberek nem különböztették meg a szürke farkast és az aranysakált egymástól vagy nevükben hasonlóként említették őket. Toportyánféregnek is nevezték, pedig rendszertanilag nem féreg, hanem emlős. Arra pedig egyébként semmi okunk, hogy féljünk az aranysakáltól, ami tart az embertől.

Viszont tudomásul kell venni, hogy az állatok is tanulnak. Ez a túlélésük és a sikerességük feltétele, környezetüket pedig próbálják minél hatékonyabban kihasználni. Optimalizálják a tevékenységeiket. Ha egy aranysakál azt látja, hogy egy kertvárosban lehet táplálékot találni, és nincs kitéve annak a veszélynek, hogy vadásznak rá – akkor beköltözik. De igaz ez másra is. Több településen komoly érzelmi problémát jelentett, hogy az őzek beköltöztek temetőkbe, lelegelték a sírokról a csokrokat, virágokat – a szeretteik sírját gondozók pedig jogosan háborodtak fel a feldúlt nyughelyek láttán.

A vad felfedezi azokat a lehetőségeket, amik számára kedvezőbbek, képes mérlegelni az előnyök és a kockázatok között. A nagyobb biztonság – kicsit rosszabb minőségű táplálék jó egyenlege lehet az előnyöknek és a hátrányoknak.

Az opportunista vad megtestesítője a vaddisznó.

– A vaddisznó, általában a disznófélék, opportunizmusra fejlődtek az evolúció során. Nagyon szélsőséges körülmények között képesek élni, miközben nincsenek igazán speciális igényeik. Amikor az ember olyan lehetőséget kínál, mint egy elvadult kert, ami búvóhelyet nyújt, és közben mindenféle táplálékforrás is fellelhető – a vaddisznó szemében ez meglehetősen jó lakóhely. Nem a legjobb, hiszen biztos lenne jobb táplálék, mint amit kukázásból vagy a kertekben össze tud szedni, de optimalizálni kell, hogy minek, mennyi az ára és a haszna.

Történelmi tapasztalataink azt mutatják, hogy a vaddisznótól félni kell.

– A vaddisznótól kell félni – ha a malacát akarja valaki megtámadni vagy megfogni. A malac ilyenkor visít, ahogy a torkán kifér, az anya pedig megpróbálja megvédeni. És miután a vaddisznók két, három, négy kocákból álló kondákban élnek, velük az ivadékok, ha valaki egy csíkos malacot megpróbál begyűjteni, akkor nem egy, hanem esetleg több koca is a hatékony megoldást fogja keresni. Ez tényleg veszélyes. Ugyanez vonatkozik arra is, ha sebesült. De magától nem szokta keresni az alkalmat arra, hogy megtámadja az embert. Nem hallunk arról, hogy az erdő szélén a vaddisznó arra lesne nap, mint nap, hogy megtámadjon valakit. Nem kell barátkozni vele, megfogni, és főleg segíteni rajta.

Egy hivatásos vadász, aki Miskolcon, belterületen lőtt ki vadat, nyilatkozta: a vaddisznó gyorsan megtanulja, hogy az ember jobban fél tőle, mint ő az embertől.

– Ezt teljes mértékben el tudom képzelni. Minden együttélésnek az a következménye, hogy az érintett felek tanulnak egymásról. A tanulás az egyik legfontosabb képessége az állatoknak és az embereknek is. Majd következtetéseket vonnak le a tapasztalataikból, ami alapján meg tudják változtatni a viselkedésüket. Tévedés azt hinni, hogy minden állatban ugyanaz a szoftver fut. Egyéni tapasztalataik alapján a szoftver fejlődik. Az a vaddisznó, amelyik beköltözik a városba, alkalmazkodik a környezetéhez és kiismeri azt, rögzíti, hogy az emberek félnek tőle. Másként viselkedik, mint az erdőben élő társa.

Mit tehetünk emberként azért, hogy súrlódásoktól mentesebb legyen az együttélés?

– Jobban kellene ismernünk az állatokat.

Akkor segítsen: a nyest miért szereti elrágni az autó kábeleit?

– Na, ezt nem tudjuk. Legalább negyven éve kutatják és még senki nem jött rá a tényleges okra. De az azért fontos lenne, hogy azt az antropomorf szemléletet ki kellene valahogy törölni az emberek állatvilágról való gondolkodásából, amit a különböző rajzfilmek – mint a Vuk, az Oroszlánkirály – és más fertőző anyagok okoznak. Ezeknek köze nincs a biológiához vagy az ökológiához, ezek antropomorf és tendenciózus mesék, rendkívül kártékonyak. Emellett tegyünk meg mindent, hogy ezek az állatok tartósan ne rendezkedjenek be a környezetünkben. A szemetet vagy a hulladékot, mint potenciális táplálékforrást ne szórjuk szét, a kuka tetejét becsukjuk, akár olyan kukákat kell használunk, amiket egy disznó, vagy róka nem tud kinyitni. Végső esetben pedig a csapdázás vagy a kilövés a megoldás. Ezért a vadászati jogszabályokat a mai világhoz kellene igazítani.

A vadász, a sima bőrű, aki villámló bottal jár és az irtó cuki, édes, aranyos, szőrös állatkákat elpusztítja.

– Szinte azonnal másként látja a vadász szerepét az, aki nagyon szeretné, hogy ne legyen vaddisznó a kertjében. Ő inkább hibáztatni fogja a vadászt, mert az tehet arról, hogy ott van a vad. A sima bőrű megközelítés azoknak az állatvédőknek vagy nem állatvédőknek a nézete, akik ezzel a problémával életszerűen semmilyen formában nem találkoznak. De belterületen a vad, nem vadászati, vadgazdálkodási probléma. A vadász itt a jog előírásai következtében lényegében tehetetlen.

Eddig arról beszéltünk, milyen, mikor a vad bejön a városba. Szintén nem problémamentes, amikor a háziállatok mennek az erdőbe.

– Kutyát, macskát, aranyhörcsögöt úgy kell az erdőbe kivinni, hogy kontrollálni tudjuk az állatot. Ne tudjon elszökni, elszaladni, elveszni.

A kutyatartó, aki végre kijut az erdőbe, örül, hogy végre póráz nélkül futtathatja a kutyáját.

– Akkor is kell rá póráz. Az, hogy hadd szaladgáljon a kutya az erdőben, teljesen hibás gondolat. Kezdjük ott: vissza tudja-e hívni a kutyát, akkor amikor akarja? És ha a kutya találkozik egy vaddal, akkor hogyan fog reagálni? Lehet, hogy addig kontrollálható volt, de kitör belőle az addig nem is ismert vadászláz, és szalad a meglátott állat után. Ennek az lehet az a vége, hogy kóbor kutyának nézi valaki és kilövi.

A vadászati törvény akkor engedi a kutya kilövését, hogy ha az űzi a vadat.

– És bíróságra megyünk, ahol egy bíró fogja kimondani, hogy űzte-e a vadat? Ez egy olyan etológiai kérdés, amiben nagy valószínűséggel nem a bíró a leghozzáértőbb ember. A jog és a természettudományos szemlélet nagyon más világban és megközelítésben mozog.

Rendben, a kutya vadászik, de a macska egy cuki szőrmók. Az nem árt senkinek.

– A macska nem árt senkinek? Megrögzött sorozatgyilkosok. Élvezetből ölnek. Vizsgálatok tömkelege igazolja: a macska imád vadászni, és az elfogott zsákmányt meg is öli. Két amerikai biológus írt könyvet azzal a címmel: Macskaháborúk: a doromboló gyilkosok pusztító hatásai. Saját vizsgálataik és a szakirodalom alapján állították össze. A megjelenés után persze életveszélyes fenyegetések tömegét kapták a macskák imádóitól. Az Egyesült Államokban – ami azért hatalmas kiterjedésű ország – évente legalább hat-nyolcmilliárd énekesmadár terheli a lelküket, és ennél valamivel kevesebb kisemlős. Mérhetetlenül alá van becsülve a gazdák és mások által is a macskák veszélyessége az élővilágra.

Legnépszerűbb cikkeink