Connect with us

Kiemelt hírek

Minden nap meg kell küzdeni a biztonságért

Létrehozva:

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / Pesti Hírlap

Indokolt a terrorizmustól való félelem, de jobb, ha elővesszük a hidegháborús rutinunkat is. Az USA-Kína háború elkerüléséhez pedig a jelenleginél sokkal több bölcsesség kell majd. Mártonffy Balázs biztonságpolitikai kutatóval beszélgettünk.

Díjazott dolgozatában történelmi példákon keresztül azt bizonyította: tévhit, hogy a külső nyomás növekedése egy védelmi szövetségen belül növeli az összetartást, és így a döntési képességet.

– Ennél árnyaltabb a kép. Azt bizonyítottam, hogy nem minden esetben növeli a csoport összetartását. Szétválasztottam a fenyegetettség percepcióját két különböző típusra: az általános fenyegetettség percepciójára és a specifikus fenyegetettség percepciójára.

Tisztázzuk az alapfogalmakat. A fenyegetettség percepciójának bevezetésével azt állítja, hogy a fenyegetettség nem objektív, mérhető, egyértelmű kérdés, sokkal inkább az egyén – legyen az ország vagy államok szövetsége – szubjektív megítélése az őt ért fenyegetéssel kapcsolatban.

– Pontosan így van. Ebbe a rendszerbe vezettem én be az általános és a specifikus fenyegetettséget. Utóbbi esetben nő a belső kohézió, képes a csoport döntést hozni. Ezzel szemben az általános fenyegetettség percepciójakor áll be az analízis paralízis. Az egyes nemzetek a szövetségen belül érzékelik, hogy nő a nyomás, de másként akarnak rá reagálni, és mást is jelent számukra ez a fenyegetettség. Amíg a percepció nem lesz specifikus, addig csökken a kohézió, és cselekvésképtelenség áll be.

Az érthetőség kedvéért mai példát hoznék: Oroszország. Mind a NATO, mind az EU megosztott Moszkva megítélésében, miközben azzal mindenki tisztában van, hogy fenyegetést jelent.

– Ez volt a helyzet 2010-től 2014-ig: bár az oroszok fegyverkezni kezdtek, csak az általános fenyegetettségi szint növekedett. A NATO le is bénult, képtelen volt érdemi döntéseket hozni. Új kezdeményezések csak 2014, vagyis a Krím annektálása után kezdődtek, amikor a fenyegetettség specifikus, vagyis nagyon konkrét lett. Mára megint visszacsökkent a specifikusról az általánossá a fenyegetettségérzet és újra a kohézió hiányát látjuk. Miközben a franciák szerint azt sem tudjuk, kellenek-e még a szankciók, a müncheni konferencián többen is felvetették: miért nem arról beszélünk, hogy még több, vagy még keményebb szankciókat vessünk ki.

Macron elnök korábban agyhalottnak nevezte a NATO-t, a hétvégén pedig számos politikus bírálta a katonai szövetséget, de az EU-t is, hogy cselekvés helyett csak beszélünk a cselekvés fontosságáról. Pedig a fenyegetettség elég specifikusnak látszik – például a fundamentalista iszlám terrorizmus formájában.

– A kérdés az, hogy az állampolgárok személyes fenyegetettségi percepciójában osztoznak-e az államok. Egy konkrét példa: az Egyesült Államokban a terrorizmustól való fenyegetettség percepciója nagyon magas az emberekben, de az állam szintjén ez máshogy jelenik meg. Míg Obama elnök demokrataként például azt tartotta a legfontosabbnak, hogy Irán semmiképp se jusson atomfegyverhez, addig Trump elnök megbízhatatlan, rosszhiszemű szereplőnek látja Teheránt, akivel semmilyen megállapodásra nem lehet jutni, konkrét fenyegetést jelent, amire konkrét választ kell adni. Ebben a helyzetben Európa nagyon nehezen találja a helyét, nagyon nehéz megtalálni azt a politikát, amihez igazodni lehetne.

Már ha kell egyáltalán. Európa és az Egyesült Államok szövetségét a legtöbben valamiféle természeti törvényként kezelik, noha a globális térben riválisok vagyunk – gazdasági szempontokból mindenképp. Hogy kéne viszonyulnunk az amerikaiakhoz, főleg a második Trump-terminus lehetőségét látva?

– Ezt a kérdést feszegeti nagyon sok politikus, tudós és szakértő lassan 70 éve. A válasz attól függ, hogy ki mondja. A NATO főtitkára hisz az erős Európában és az erős Egyesült Államokban, ami együtt erős NATO-t jelent. A franciák ezzel szemben hajlamosabbak az izolációra, az elszakadásra Amerikától, míg a németek a középutat keresik.

Ma, ha döntés születik egy NATO-misszióról, akkor a tagállamok, az amerikaiak kivételével logisztikusokat, orvosokat, GDPR szaktanácsadókat ajánlanak fel.

– Ez a rákfenéje a történetnek. Egyértelmű, hogy az Egyesült Államok adja a konkrét haderő és a harcoló alakulatok nagy százalékát. Ez aránytalannak tűnhet, de számukra így is megéri. Sok esetben, mint például 2001-ben sem volt teljesen egyértelmű, hogy az amerikaiak válasza a 9/11-re NATO kereteken belül fog megtörténni. Sőt! Sokáig hezitáltak, hogy elfogadják-e a felajánlott segítséget, mert szerették volna saját stratégiai autonomitásukat megtartani. A haderő használata a mai napig a leginkább és legjobban védett tagállami jog és hatalmi kör minden egyes nemzetnél.

Magyarországon milyen specifikus fenyegetettségi percepcióval találkozunk? Uniós tagállamok, egyben NATO tagállamok vesznek körbe bennünket. Egyáltalán: minek nekünk hadsereg egy ilyen Európa közepén? Aki meg merne minket támadni, az a NATO-val találja szembe magát.

– Közkeletű narratíva ez, de ha elkezdjük részekre bontani, rögtön kiderül, hogy miért is van szükség hiteles, nemzeti haderőre. A NATO alapszerződésének sokat hivatkozott 5-ös cikkelye valójában nem azt mondja ki, hogyha egy tagállamot megtámadnak, akkor a szövetség egységesen veri azt vissza. Ugyanis ilyen jogi kötelezettség egyik országnál sincs. Mindössze annyi: a nemzetek és tagállamok egymással konzultálva megteszik azokat a közös, illetve saját maguk által eldöntött lépéseket, amelyet ők jónak látnak. Azt pedig már egyáltalán nem szeretjük idézni az alapszerződésből, hogy a tagállamok kötelesek hiteles nemzeti önerőt is létrehozni, ami beletartozik a szövetség védelmi és elrettentési stratégiájába.

De nem azért vett új harckocsikat a hadsereg, hogy majd azokat küldjük a NATO-misszióba.

– Az új eszközökkel nagyon komoly önerő és önérvényesítési képességekre is szert tesz a magyar hadsereg. A Leopard tankokkal, a Grippenekkel azt mondhatjuk: mi is kivesszük a részünket a közös feladatból. Szükség van ezekre a gesztusokra, mert a NATO sem természeti törvény, nem kikezdhetetlen szövetség. Minden egyes NATO-csúcson vért kell izzadni, hogy egység és egyetértés jöjjön létre. Azzal a mentalitással, hogy minek tegyünk mi bármit, majd az amcsik megvédenek bennünket, nem lehet fenntartani a szövetséget. De vissza a magyar hadsereghez. A latin mondás szerint: ha békét akarsz, készülj a háborúra. Az, hogy most béke van, nem jelenti azt, hogy mindig béke lesz. Például nagyon fontos gesztusnak tartom, hogy a szovjet haditechnikát nem oroszra, hanem németre cseréljük a harckocsik esetében.

Abban szerepe lehet a hadseregnek, hogy a személyes fenyegetettségi percepcióm csökken, hisz azt látom, hogy az én országomnak nagy, legyőzhetetlen katonasága van.

– Ezt egyéne válogatja. Ha sok rendőr van az utcán, az egyik ember nagyobb biztonságban érzi magát, míg más azt gondolja: miért járőröznek ennyien, van itt egy extrafenyegetettség, amitől nekem félni kell? De csak a terrorizmus jelent kockázatot? Sorra járnak le a nukleáris leszerelési egyezmények. Hiába mondják az oroszok, hogy szeretnék újratárgyalni ezeket, ha Trump elnök nem jelöl ki új tárgyalót ezekhez. Kétségtelen, hogy a terrorizmus az állampolgárok szintjén komoly veszélyeztetettséget jelent, de állami szinten sokkal kisebbet.
A szövetségi rendszer biztonságát pedig az fenyegeti, ha megszűnnek ezek a nukleáris szerződések.

Ugyan már! Minek aggódjunk emiatt? A nukleáris fegyverkezés csúcspontján, a hidegháborúban sem vetett be senki ilyen fegyvert. Nem pont most fogják elkezdeni.

– Erről picit mást gondolok. A hidegháború alatti béke egyik legfőbb alappillére az erőforrások átcsoportosítása volt a konstruktív dialógushoz. A ’62-es kubai rakétaválság megoldása során az, hogy a felek hátrébb tudtak lépni végül, nagyon komoly politikai akarat és áldozat révén jöhetett össze. Ma sincs ez másképp, nem lehet megspórolni ezeket a politikai áldozatokat. A nemzetközi rendszerek nem a fizika törvényei szerint működnek: amit egyszer létrehoztunk, az majd működik magától megint. Ma az oroszok olyan lépéseket tesznek a nukleáris elrettentés területén, ami felborítja a korábbi egyensúlyt. Ez pedig beindítja az Egyesült Államok nukleáris modernizációs programját is. Természetes, hogy félünk a terrorizmustól, de ha újra elindul a nukleáris fegyverkezés, akkor valószínűleg a terrorizmustól való félelem még állampolgári szinten is vissza fog esni.

Összefoglalva: ne csak a terrorizmustól féljünk, de vegyük elő – már akinek van – a hidegháborús reflexeket is.

– A debilizáló félelem nem jó, de az embernek tudatában kell lennie a helyzettel. Ha közgazdasági fogalmakkal akarjuk leírni a biztonságpolitikát, azt mondhatjuk: itt is verseny zajlik, és ezt a versenyt minden egyes körben meg kell nyerni. Ezzel sajnos foglalkozni kell. Nincs nyugvópont, mert egyre újabb és újabb játékosok próbálják meg a status quót valamilyen finom módon megbomlasztani. És még nem is beszéltünk a kor legnagyobb biztonságpolitikai kérdéséről: az USA és Kína viszonyáról.

Fotó: Ray Stubblebine / Reuters

Biztonságpolitikai kérdés lenne? Innen úgy tűnik, ez a pénzről, a gazdasági hatalomról szól.

– Ha magasabb szintű rendszerekben gondolkodunk, akkor azt látjuk, hogy a Szovjetunió felbomlásával az Egyesült Államok maradt egyedüli szuperhatalom, egy hegemón. Kína felemelkedése pedig már nem kérdés: hamarosan nagyon komoly gazdasági fölényre fog szert tenni az Egyesült Államokkal szemben. Egy kutatás megvizsgált 16 olyan periódust a történelemben, amikor egy, már meglévő hegemón szembe került egy feltörekvő hegemónnal. A tizenhatból összesen négy esetben tudták elkerülni a felek a háborút. Négy esetben tudták elérni azt, hogy békés legyen ez a nagyhatalmi tranzíció.

Vagyis a történelmi tapasztalataink alapján három az egyhez az esélye, hogy fegyveres konfliktusra kerül sor az Egyesült Államok és Kína között?

– Erről szó sincs. Ez azt jelenti, hogy tanulnunk kell ezekből az esetekből, le kell szűrni azokat a mechanizmusokat, miként lehet egy ilyen folyamatot békésen levezényelni. Örök optimista vagyok. Úgy gondolom, hogy bár az emberi jellem nem is feltétlenül változik, de társadalomként azért tanulunk.

Trencséni Dávid

Legnépszerűbb cikkeink