Honti Irén: Nem én vagyok bátor, hanem túl sok a bátortalan ember

Egy kiskunhalasi lelkésznő kapta meg 2019-ben a Bátorság az egyházért díjat. A korábban gazdasági pályán dolgozó Honti Irén látogatja a tranzitzónát, a kiskunhalasi női börtönt, a kórházat, segíti a szenvedőket.

– Miért hagyta ott a gazdasági pályát, és lett lelkész?

– Szerettem a számok világát. Hatékonysággal, értékelemzéssel foglalkoztam. Időközben elkezdtem keresni az igazságot, az élet teljesebb értelmét, és az evangéliumok tanulmányozása közben felfedeztem Jézust. Az ő példája, szavai, stílusa nagy hatással voltak rám. Szerettem volna még többet tudni róla, ezért jelentkeztem az Evangélikus Teológiára. Egyre többet foglalkoztam ezzel, és egyre kevesebbet dolgoztam a cégnél. Lenyűgöző volt ez az út, tovább akartam adni a jézusi örömhírt, így végül felavattak lelkésznek.

Mivel Kiskunhalason üresedés volt, itt lettem a település lelkésze. Mindenki, munkatársaim, barátaim, szüleim is meglepődtek a váltásomon. Nem értették, hogy lehet egy ilyen jó állást ilyen bizonytalan egzisztenciára cserélni – hiszen a cégnél jóval többet kerestem, mint lelkészként. Aztán megbarátkoztak a gondolattal, sőt később meg is értették, hogy miért választottam ezt a hivatást.

– Hogy néz ki egy átlagos napja?

– Mivel sokrétű feladataim vannak, színesek a napjaim. Tanítok hittant evangélikus diákoknak, vannak tipikus lelkészi teendőim: istentiszteletek, temetések, keresztelők, közösségi foglalkozások, de a legfontosabbnak az emberi, személyes kapcsolatok ápolását tartom, ahogy ez Jézusnál is látható. 20 éve járok a kiskunhalasi kórházba, látogatom a betegeket, gyerekeket, felnőtteket egyaránt. Ezt elsősorban mint lelki segítő végzem, tehát nem az a fontos, hogy ki milyen vallású, vagy vallásos-e egyáltalán. Szívesen beszélgetek mindenkivel, aki kéri, igényli. Ha szólnak, hogy az ötös ágyon van egy néni, nyugtalan, beszélgessek vele, akkor én megyek. A fiatalok örülnek egy-egy mélyebb, értelmes beszélgetésnek, a gyerekek a kedvességnek, odafigyelésnek. Néha haldoklókhoz küld a család, vagy olyasvalakihez küld a kórház, aki épp most tudta meg, hogy súlyos betegsége van.

– A 20 év alatt milyen tipikus helyzetekkel találkozott?

– Azt látom, hallom, hogy sok betegség lelki hátterű: családi problémák, konfliktusok, traumák okoznak megbetegedéseket felnőtteknél, gyerekeknél egyaránt. Sokkal többet kellene foglalkoznunk azzal, hogyan tudunk megküzdeni a veszteségekkel, hogyan tudjuk feldolgozni a gyászt, hogyan álljunk hozzá az élet nehézségeihez, megváltoztathatatlan helyzeteihez. Sok ember lesz szenvedélybeteg, vagy követ el öngyilkosságot, mert valami nincs rendben az életével és nem találja a kiutat, nem tud mit kezdeni problémáival.

– De térjünk vissza az átlagos napjához!

– Kedd délután a női börtönbe látogatok Kiskunhalason. Itt csoportos hittanfoglalkozást vezetek, és újabban egyéni beszélgetésekre is van igény a fogvatartottak között. Igyekszem tisztelni bennük az emberi méltóságot, úgy látni őket, amilyenek lehetnének. Jézus is így nézett az emberekre. Hiszem, hogy ez segít előhozni az emberben a jót. Nyitottságot is tapasztalok, hallani jó gondolatokat tőlük. Mélyen megtöri őket a bezártság, és ez némelyekben mélységeket nyit ki. Keresik, hogyan lehetne ezt a helyzetet jobban megélni, mit lehetne ebből kihozni.

Emellett menekültekkel is beszélgetek. Rám írnak Messengeren, így is tudunk „beszélni”, de személyesen is találkozom velük a tompai tranzitzónában. Két és fél éve járok Tompára. Kezdetben a Baptista Szeretetszolgálat által, amióta pedig ez a lehetőség megszűnt, a Református Szeretetszolgálattal. Jelenleg van néhány keresztény is Tompán, de a legtöbben muszlimok és jezidik. Tompán 80-90 százalékban iraki kurdok tartózkodnak. Röszkén, amit kevésbé ismerek, afgánok, kurdok élnek, és néhányan jöttek Iránból, Afrikából is. Itt többen is keresztények, és vannak, akik komolyan érdeklődnek a kereszténység iránt.

A tranzitban kapnak enni-inni, van fedél a fejük felett, jobb a helyzetük, mint egy háborús övezetben, de a hosszú ideig tartó bizonytalan várakozást nehezen viselik hónapokon át. Többen depressziósok lesznek, mert előre nem látható, hogy mennyi időt kell itt eltölteniük. Egyes estekben ez több mint 12 hónap. Problémát jelent számukra a beszűkült élettér, ahol nem találnak rá az értelmes elfoglaltságokra. Próbálunk abban segíteni, hogy csökkentsük bennük ezt a szomorú életérzést. Hogyan? Mély együttérzéssel, szeretettel, a nagylelkűség apró gesztusaival. Abban is próbálunk segíteni, hogy a rendelkezésükre álló időt értelmesen töltsék el. A gyerekekkel is foglalkozunk délutánonként, színezünk, játszunk, viszünk be nekik eszközöket az értelmes elfoglaltsághoz. A másik nagy csalódás a menekülteknek a kérelmük elutasítása. Ezt ők úgy élik meg, hogy meghiúsulnak álmaik. Pedig nagy reményekkel érkeznek. Olyan család is van, ahol a család egyik tagja másik országban él, a többiek itt vannak a tranzitban. Évek óta nem látták egymást. Szenvednek emiatt. Ők iraki kurdok. A kurdoknak nincs országuk, mindenhol üldözésnek vannak kitéve. Sok jezidit is megöltek Irakban, ezt a felekezetet a muszlimok is üldözik – ők videókat is mutattak az őket ért erőszakos atrocitásokról.

– Hogy értékeli a Bátorság az egyházért díjat?

– Meglepett, hiszen én csak azt tettem, amire küldetésem volt. Meggyőződésem, hogy Krisztus küldött a szenvedő emberek közé. Örülök, hogy jelzés lehettem az emberségről, a nagylelkűségről, a szolidaritásról, a jézusi szeretetről. Sokszor mondják nekem, hogy bátor vagyok, de nem én vagyok bátor, hanem túl sok a bátortalan ember, aki belesimul az arctalan tömegbe és nem mer adni önmagából embertársának. A bátorsághoz ki kell lépni egy kényelmi zónából, és bevállalni az emberséget, irgalmat a másikért. A bátorság nem feltétlenül győzelmet jelent, hanem, hogy nem adom fel a küzdelmet, az emberért való kiállást. Meglátogatni a börtönbe zártat, a beteget, szeretetünkbe fogadni a jövevényt, kedvességet, szolidaritást, együttérzést ajándékozni, ennek szépsége és értelme van. Mi csak valamit adunk magunkból, Jézus pedig a jelenlétét adja, hiszen Ő azt mondta, ha eggyel megtettétek, velem tettétek meg.

– Mit szólnak a tevékenységéhez a közvetlen környezetében Kiskunhalason és az egyházban?

– Kezdetben féltettek, és voltak, akik nem értették, miért csinálom. Olyan is van, aki nem veszi ezt jó néven és kioktat. Amikor elmondom, miért járok ezekre a helyekre, akkor a legtöbben felismerik, hogy ez az irgalmasság, a szolidaritás az emberség megnyilvánulása. A lelkük mélyén érzik, hogy a szeretet igazán odaadásban, tettekben nyilvánul meg. Meggyőződésem a krisztusi küldetés. Nekem is nagyon furcsa volt kezdetben, más véleményen voltam, mást hallottam: azt, hogy félni kell tőlük, azért jönnek, hogy az iszlámot terjesszék. De amikor megismertem őket, megváltozott a véleményem: sok szerethető, kedves emberrel találkoztam a tranzitzónában.

– Mit gondol, mit kellene a magyar társadalomnak máshogy csinálni?

– Egy olyan világban élünk, ahol a ma emberére jellemző az önzőség. Láthatók az „egó” megnyilvánulásai: „nekem kell”, és „azonnal máris”. A fogyasztói világban az ember is könnyen eldobhatóvá válik. Ez sok fájdalommal jár. Nagy probléma a befolyásoltság is, amikor annyi mindent elhiszünk, ami nem is igaz. Jó lenne az objektív Igazsághoz, Jézushoz viszonyítva gondolkodni. Fontos lenne jobban odafigyelni egymásra, időt szánva az őszinte beszélgetésekre. Jó lenne érdeklődve fordulni egymás felé, felfedezni a másikat, a másik ember értékeit, szépségeit. Annyi játszma van a mai világban, merjünk őszinték lenni, és tiszteljük a másikban az emberi méltóságot! Ma, amikor erősen hatnak a szétesés erői, az őszinte kommunikáció, a tisztelet, a mások értékeinek megismerése összetarthatna minket és segítene abban, hogy együtt alkossunk. Merjünk kilépni a komfortzónánkból és odaadni magunkat, időnket, mosolyunkat, kedvességünket a szeretetben másokért!

Dercsényi Dávid